Normális élet az ópusztaszeri pszichiátriai otthonban

Nyílt napon voltunk az otthonban, de hozzátartozóval nem nagyon találkoztunk. A rokonok örülnek, hogy megszabadultak a betegtől.

– Néha bekiabálnak a kerítésen, hogy itt laknak a bolondok. Az nem jó – mondja mellettem a padon Lali. Előtte a nevelőanyjáról mesélt, meg arról, hogy a nevelőapja ivott. Már ha jól értem, mert nagyon halkan beszél, a mondatok végét alig hallani. Egy másik férfi két tetoválást mutat a karján, az egyiket még az oroszok csinálták. Ő az Ópusztaszeri Pszichiátriai Otthon legrégibb lakója. Negyvenöt éve, tizenhat éves kora óta kezelik az intézményben.

Kukucs! Ennek a tollasütőnek már lejárt a szavatossága
Fotó: Schmidt Andrea
Pénteken nyílt nap volt az otthonban azzal a céllal, hogy a „pszichiátria mítoszát" oldják egy kicsit. Tényleg nem olyan, mint ahogy talán sokan képzelik: a betegek nem kényszerzubbonyban kínlódnak vagy agyongyógyszerezve néznek maguk elé, hanem kortárs segítőkkel közösen röplabdáznak, kosárlabdáznak, sorba állnak lángosért, kávéval a kezükben sétálgatnak, koncertet hallgatnak.

– Összekötjük a nyílt napot a majálissal. Vannak mézesnapok, gyümölcsnapok, sportnapok egész évben. A szabadidőparkunk, a számítógépközpontunk és a rekreációs központunk egyedülállónak számít – sorolja Lajos Tibor, mi mindennel próbálnak úgy tenni, mintha az otthon lakói még mindig a társadalomhoz tartoznának. Még ha a társadalom szívesen el is felejtené őket. Ha valaki bekerül, a külvilág összezár – mondja az igazgató. Mire valaki az otthonba költözik, tíz-húsz éves családi kínlódáson és tragédián van túl. A rokonok megkönnyebbülnek, és bár megígérik, nem látogatják őket.

Az otthonnak háromszázkét lakója van, közülük százharmincan dolgoznak, irodaszert gyártanak. Ezt is azért, hogy tartalmasabb életet éljenek. Kirándulni is ezért viszik őket, ahogy moziba, színházba is. Sokszor az ópusztaszeri intézmény az utolsó állomás az életükben. Bár van rehabilitáció, évente maximum négy-öt ember kerül vissza a „normális életbe". Őket sem mindig várják. Kikerülni tehát nehéz, de bekerülni nagyon könnyű. Diplomások is bőven vannak a betegek között.

– Ma kis túlzással fél óra alatt le lehet csúszni, és nem mindenki képes talpra állni. Aki bajba kerül, titkolja. Terapeutára és pszichológusra nincs pénz és nincs igény – magyarázza az igazgató az otthonba vezető utat.
Az intézmény száznegyvennyolc munkatársa megpróbálja elfeledtetni a betegekkel a sérelmeket. Meghallgatják őket, beszélgetnek velük. Így egyébként az agresszivitást is ki lehet szűrni. Kényszerintézkedések évek óta nem történtek.

– Ha rokonok és érdeklődők nem jönnek, akkor mire jó a nyílt nap? – kérdeztük. – Azt szeretnénk, ha minél többen látnák, hogy emberhez méltó módon lehet élni az intézmény falai között. De ha nem jönnek, akkor is van egy jó napunk – válaszolta az igazgató.

Szerelem

Az otthon koedukált, így – akárcsak a kinti világban – előfordulnak szerelmek, szakítások, drámák, érdekkapcsolatok az intézményben. A lakóotthonban a párok együtt élhetnek és vannak intimszobák is.

Szobatársak

A szobák két-négy-hat-nyolc fősek. A szobatársakat aszerint válogatják, hogy ki kit fogad el. Az azonos betegségben szenvedőket azonban nem teszik közös szobába, mert felerősödnének a tüneteik.