Radnóti Zsuzsa az egypercesek múzsája

– Nagyon nehezen beszélek személyes dolgokról, mert ezeket érdekesen kellene elmondani, holott önmagukban annyira természetes dolgok – hárítja el az egypercesek születéséről szóló kérdést [namelink name="Radnóti Zsuzsa"] dramaturg. Örkény Istvánnál olvassuk, hogy fiatal kedvesének ezeket vitte a randevúkra, mert virágra nem telt.

– Amikor ő ezt leírta, és azóta többször idézték, számomra mérhetetlenül megható. Nagyon nehéz körülmények között élt akkoriban, mert az öt év szilencium alatt nem jelenhetett meg írása. Hajnalban kelt, kivillamosozott a kőbányai gyógyszergyárba, délután hazajött, és azon mosolygott, hogy meggyőződésből és filozófiailag írta az egyperceseket, mert olyan fáradt volt, hogy nem volt ereje nagyregényhez. Minimális pénzt keresett, és beültünk egy kiskocsmába, megmutatta valamelyik egyperceset, és megkérdezte, mit szólok hozzá. Hozzáteszem, nekem mindig nagyon nehéz róla beszélni, gát van bennem, mert tudom, hogy ha ő ülne itt, milyen elképesztő szellemességgel és mély tudással beszélne az életről, válaszolna a kérdésekre.

Radnóti Zsuzsa a szegedi kiállításon férjére emlékezett. Fotó: Schmidt Andrea

A túlélés ereje

A nagy túlélő Örkény Istvánt élete során az életerő segítette, a túlélés ereje és az akarás, hogy egy rettenetesen nehéz helyzetben sem szabad feladni – tette hozzá az özvegy. Ha sorra vesszük az egyperceseket, a Macskajátékot, a kisregényeket, drámákat, az író mindegyikben leviszi a szereplőit a pokol fenekére, de a vége mindig az, hogy miként le is írta: az élet legfontosabb gesztusa a cselekvés. Gondoljunk csak bele, a Macskajáték végén az öreg Orbánné öngyilkos akar lenni, de nem sikerül neki, megérkezik rég nem látott nővére Münchenből, megörülnek egymásnak, és Orbánné váratlanul nyávogni kezd, majd az elegáns nővérével és Egérkével, az albérlővel nyávogva nevetnek egymáson, magyarán közösen csinálnak valami egyszerű, szerethető dolgot. És ezt az élni akarást majdnem minden művén végig lehet követni. Örkénynek ezért okozott csalódást, ahogy élete és fiatalsága színhelyén, Párizsban egy bulvárszínház előadta a Macskajátékot. A Givenchy cég öltöztette és látta el parfümmel a szereplőket, és a szerző megdöbbenésére elhagyták a macskajátékot, mondván, semmi értelme nincs. Ez azt jelentette, hogy pont a darab lényege maradt ki, az, amiért az egész íródott. Elmaradt a csavar, amely nála a lényeg; átcsavarni a történetet az érzelemből a humorba, a csendességből az erőbe, a fájdalomból az akarásba. Egyszóval a közép-európaiságot húzták ki belőle.

Örkény a századforduló gyermeke volt. Nagyon jó körülmények között éltek a szülei, ezáltal fantasztikus európai nevelést kapott; a piaristákhoz járt, három nyelven tanult meg, németül, franciául és angolul. Az özvegy szerint ez mentette meg őt akkor, amikor nem jelenhetett meg írása, így abból élt, hogy csekélyke fizetségért feketén fordított Hemingwayt, Flaubert-t. Olyan békeidőben született, amikor a kultúra a korszak részévé vált a kiegyezéstől az első világháborúig. Minden érték akkortájt jött létre, amit ma is vállalhatunk, ha azt fogalmazzuk meg, mit jelent magyarnak lenni. Ez a polgári világlátás, ez a műveltség, ez a humanizmus határozta meg az ő világát. Igaz, a barátai baloldali kötődésűek voltak, ám ez leginkább az írásaira hatott ki. A kettős látás benne a nagyszerű, hogy egyszerre mutatja meg az emberi nyomorúságot, a pusztulást, másfelől pedig az emberi nagyságot. Mindezt hihetetlen együttérzéssel, miközben nagyon erős iróniával látja a dolgokat, távolságot tart, soha nem érzékenyül el, vagy ha elérzékenyül is, azonnal ott egy csavar, amely nem engedi szentimentálissá, érzelgőssé válni. Örkény úgy nevezte ezt a régiót, ahol élünk, hogy határvidék, ahol keletről és nyugatról is jönnek a behatások, rosszak és jók is, és kérdés, hogy az egyes népek miként dolgozzák fel ezt a fajta szituációt.

Hazudtak éjjel, hazudtak nappal

– Nem lehetett másként elviselni a munkaszolgálatot sem, mint távolságtartással. Amikor behívták Nagykátára, az ünnepi fehér tiszti egyenruháját viselte, és ott derült ki a számára, hogy munkaszolgálatra jött. Egy Murai nevű vadállat a hátrakötött csuklójánál fogva kiköttette, majd személyesen levágta az egyenruhája díszeit, mert provokációnak érezte, hogy a zsidó magyar katonai egyenruhában jelent meg. Ez volt az első sokk számára – adott történelmi hátteret Radnóti Zsuzsa. – Megélte, amit megélt, a második magyar hadsereg része volt a csoportjuk, ott volt a Donnál. De ő életben maradt, az ötvenes években azzal a rózsaszín szemüveggel jött haza a hadifogságból, hogy új világ lesz, mint Ausztriában. Aztán rájött, hogy mindenre számíthat, csak demokráciára nem, de az antiszemitizmus problémája nem létezett, nem volt róla szó az ő köreiben, azzal ő sem foglalkozott, hogy zsidó. Író volt, magyar volt, dolgozott. Egyetlenegy ilyen eset történt, a szigligeti alkotóházban Csurka Istvánnal, aki ha ivott, elkezdett zsidózni, de ott a többiek védték meg Pistát.

– 1956-ról annyit beszélnek mostanság, de azt sehol nem olvasom, hogy magyar művészek az írószövetségben, a Petőfi Körben mennyire szellemi előkészítői voltak ennek az olvadásnak, a diktatúra fellazulásának. Olyan bátor felszólalásokat lehetett hallani azoktól, akik előtte jó pár évvel még bíztak benne, hogy lesz jövő – tér át a másik történelmi fordulópontra. – Pista már 1954-ben az akkori Irodalmi Újságban írt egy önmarcangoló nyilvános vallomást Írás közben címmel, amelyben meggyónja, hogy nem vette észre, mi van a látszólagos felszín, a látszólagos szocializmusépítés alatt. Szóval az erjedést nagymértékben az írók gerjesztették, ennek a folyamatnak az egyik csúcspontja az a mondat, amelyet most annyiszor idéznek: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon". Ez a férjem mondata. Október 24-én behívták a parlamentben működő rádióba, hogy indítsa el az adást, akkor találta ki ezt a mondatot egy hosszabb szöveg részeként, de milyen érdekes, később azt nyilatkozta, hogy eredetiben úgy volt: „Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon". Tehát előbb eltávolította magától, de ahogy múlt az idő, úgy érezte, hogy ő is részese volt, vállalta a felelősséget, és átalakult a mondat ezzé az izgalmasabb mondattá.

A szerelem mellett természetes munkakapcsolat is fűzte Örkény Istvánt a dramaturg Radnóti Zsuzsához. Fotó: Schmidt Andrea
– Kettős szituáció volt az Aczél Györggyel tartott kapcsolata, de Aczél kettős személyiség is volt – fogalmaz a Kádár-korszak kulturális életének legfőbb irányítójáról.

– Ha ő valakire haragudott, akkor is tudta, mi a kultúra, mert értett hozzá, de ott próbált nyirbálni a meggyőződése szerint, ahol tudott. Egyénisége mély nyomot hagyott a hazai kultúrpolitikában. Elhallgattatása idején írt neki a férjem, hogy tudomásul veszi, nem jelenhet meg írása, de nem tud megélni két gyerekkel, mire Aczél intézte neki a gyógyszergyári állást, mire azt a férjem megköszönte. Tudomásul vették egymást, de távolságot tartottak. Soha nem mondott Aczélról egy rossz szót, én sem fogok, nem az én tisztem, hogy elítéljem.

Praktikus kapcsolat

– Először is nem új jelenség, mert Jules Renardnak csodálatos rövid kisprózái vannak, Kosztolányi is írt még gyönyörű kisprózákat, a párom talán a groteszkséggel tudott valami újat hozni – mondta az egypercesek múzsája a világhírűvé vált örkényi műfajról. – Meg az elnevezés, mert az elején, amikor már lehetett, csak írta, csak írta ezeket az Esti Hírlapban, és egyszer azt kérte a szerkesztőségtől, írják fölé, hogy Egypercesek, hogy meg tudja különböztetni a többitől. Az ismeretségünkről nem tudok mit mondani, nem tudom a múltat szép kereken elmesélni. Akkor fogalmam sem volt, hogy életfordulat előtt állok, de hogy én ezt most próbáljam felturbózni, mit éreztem én, és mit érzett ő, bocsánat, de nem. Csak közhelyeket tudnék mondani, és nagyon szégyellném magam.

Nemcsak az egyperces műfaj, de a Tóték című színmű is örkényi legenda lett, és Radnóti Zsuzsa szemtanúja volt a nagy mű megszületésének.

– Eredetileg a szilencium idején kezdődött az előtörténete. Akkoriban két nagyszerű ember nagyon jó barátja volt a férjemnek, Makk Károly és Bacsó Péter. A tanú című filmben sok az ő poénjai közül is benne van, hiszen együtt dolgoztak, és ez a két ember sokat segített, hogy valamit keressen, odaadtak neki forgatókönyveket javítani – idézi fel a körülményeket.

– A Tótékra visszatérve: amikor olvadt a szilencium, kitalálta a történet magját Pókék címmel, hogy miért pont ezzel a címmel, nem tudom. Részletes szinopszist írt, saját nevén adta le az akkori dramaturgi tanácsnak. Csakhogy a grémium, benne a harmadik baráttal, Fábri Zoltánnal, visszaadta a forgatókönyvet, hogy ezt a hülyeséget ugye nem gondolja komolyan. Erre ő írt belőle egy kisregényt, az megjelent a Kortársban, híre lett, akkor felhívta Kazimir Károly, hogy csináljon belőle színdarabot, majd fura módon Fábri Zoltán jelentkezett, hogy filmet forgatna belőle. A mi kapcsolatunk praktikus volt; ha valami normálisat mondtam, ami belestimmelt a szövegbe, akkor azt mondta, igazam van. Ha meg fontoskodtam, azt mondta, hagyjam békén, majd ő megírja. Természetes volt a munkakapcsolatunk.