Ragadozó városok - filmkritika

Valamikor a 4. évezredben járunk, de hogy hol, azt inkább ne firtassuk. A távoli jövőben ugyanis kétféle város létezik: a guruló és a nem guruló. London az előbbiek csoportját gyarapítja, és mint ilyen, óriási lánctalpakon közlekedik, ahhoz pedig, hogy életben maradjon, fel kell zabálnia az útjába kerülő kisebb-nagyobb településeket. A Ragadozó városok a brit ifjúsági szerző, Philip Reeve azonos című regénye alapján készült, a forgatókönyvért pedig az a Peter Jackson felelt, aki már számos alkalommal bizonyította (A Gyűrűk Ura, A hobbit, Komfortos mennyország, King Kong), hogy jó érzéke van a fantasztikus történetek elmeséléséhez.

A Ragadozó városok cselekménye egy személyes bosszú körül forog. Egy, a múltban elkövetett gyilkosság miatt egy fiatal lány, Hester bosszút forral az ellen a férfi ellen, aki a ragadozóként viselkedő London egyik magas rangú irányítója. Hogy pontosan mire föl ez a bosszú, az menet közben kiderül, itt és most csak annyit árulok el, hogy kalandja során Hesterhez hűséges társak szegődnek, ám közben egy mindennél veszedelmesebb ellenség is a lány nyomában lohol. Ő nem más, mint Sikoly, akit ugyanúgy a bosszú éltet, akárcsak magát Hestert.

A fenti leírásból kitűnik: a Ragadozó városok szépen felsorakozik azon filmadaptációk (Az éhezők viadala, A beavatott, Az 5. hullám, Az útvesztő) mellé, amelyekben a tinédzserkorú főhős lázadásával megbontja a fennálló rendet, és mindezt egy elképzelt valóságban, a jövőben teszi. Hogy miben nyújt mégis más élményt, netalán többet az elsőfilmes rendező, Christian Rivers műve, az leginkább a film sebességében mutatkozik meg. A Ragadozó városok az első pillanattól fogva szélvészgyorsan száguld, unatkozni tehát egész biztosan nem fogunk – a tempó miatt legalábbis bizonyosan nem. Továbbá azok sem fognak unatkozni, akiknek még minden vicc új. Ők azok, akik vélhetően még nem láttak elég hollywoodi kalandfilmet, de legalábbis még nem unták meg őket. A Ragadozó városokban sajnos túl sok a kiszámítható elem és a klisé, így a rutinos néző egy idő után csak vakargatja a fejét, mert könnyűszerrel megjósolja, mi következik a cselekményben. Az egyébként különleges alaphelyzet csupán ideig-óráig képes fenntartani a figyelmünket, és miután az egyetlen igazán érdekfeszítő karaktert elteszik láb alól, a filmben alig marad valami érdekes. A látványt említhetném mint pozitívumot, hiszen a Ragadozó városok egy igazán impozáns, grandiózus megjelenésű filmalkotás, amelyről lerí, hogy tekintélyes költségvetéssel készült. A megalomán látványon túl azonban a képek maguk nem elég érdekesek, a vándorló Londonról készült felvételek egyhangúak és önismétlők. Az elnagyoltság a jövőkép ismertetésében is tetten érhető, hiszen alig tudunk meg valamit a városok egymás közötti viszonyáról, illetve a londoni társadalomról. A karakterekre is hasonló elnagyoltság jellemző. Többségük fájóan egydimenziós, sőt akadnak olyan szereplők is, akik viszonylag sok időt töltenek a vásznon, holott semmiféle befolyással sincsenek az események alakulását illetően. A főszereplők háttértörténete pedig izgalmasabbnak tűnik, mint a jelen időben elmesélt sztori.

A színészek közül Stephen Lang és Hugo Weaving a legnagyobb nevek, akik kisujjból kirázzák a szerepüket. A főhősnő Hestert egy izlandi színésznő, Hera Hilmar alakítja, méghozzá igazán meggyőzően, maximális átéléssel. Neki bizonyára nagy ugródeszka ez a film, ezzel kinyílhat előtte az álomgyár kapuja. És remélhetőleg szerepelni fog ennél jobb, komolyabb filmekben is. 

10/5