Székhelyi József: Pásztorlevél

Vajon mit kérne tőlünk a Jézuska chanuka és karácsony idején? Vajon szóba állana velünk egyáltalán?

Kegyes, szép arcán lenne-é mosoly a számunkra, gyermekeinket megsimogatná-e, jószágainkat, kincseinket megáldaná-e, otthonainkba belecsókolná-e a szeretetet, a békét…  Hívjuk-e igazán őt, a messzi vándort?!

De tényleg, hol csilingelhet manapság szegény, angyali forradalmár barátunk és támaszunk összeterelni a nyájat egyetlen roppant asztal köré, a figyelmesség és a szívbéli ajándékok fácskái mellé? Hogy a páros oldali templomba igyekvő átintegessen a páratlan oldali felé is, jó ünnepet és békét kívánva a másik oldalinak éppúgy, mint fordítva, a barátságosság dudáit bömböltetve egymásra autócsodákból – miképp láttam a Yonge-on, Torontóban vagy két évtizeddel ezelőtt…

Hideg volt kegyetlenül a város. Kanada hófogságban ünnepelt éppen valamilyen nagyon közös zsidó-keresztény-iszlám-unitárius-ádventista-baptista-indián-cigány-buddhista-fekete-fehér-sárga-rézbőrű-albínó ünnepet az indiánok ősi útján, a világ leghosszabb utcáján, a Yonge Streeten, a mellig érő hóban.

Isten, Gondviselő, Úr, Lord, a Legfelsőbb Hatóság elrendelte az évtized minden havát-fagyát, és egyetlen gigant hóembert fagyalt a világból, miközben egyetlen roppant terített asztalt ácsolt az út mentén, úgy kb. hatezer kilométer hosszan. Az ő számaik szerint talán nem volt ilyen ménkű méret, lévén a mérföld ottan a számszakilag és közigazgatásilag közérthető.

Az út az Ontario-tótól bele Kanadába, Vancouverig tovább tart, mint ide Toronto. Odáig is futotta toleranciából és szeretetből, jókívánságból és melegségből, még akkor is, amikor nyolc mile alatt megfagyott a tej a csomagtartóban.

Talán az állam melege (gondoltam én) gyűrheti le Isten istentelen fagyát? Lehet itten valamiféle alkotmányos fagyálló, amitől bársonyos még a jég is. Miért is lenne elrugaszkodott vágy az ő copyrightjukat honosítani egy sokkal barátságosabb klímában, itthon, minálunk…?

Ez nem olyan képtelenség, futurista idealizmus, mint például fölugrani a Holdra. Hoppá, az már foglalt. Emlékszem…

Fennmaradtunk egész éjszaka, és hallgattuk Armstrong úr jelentését, az ő kis lépéséről és a mi nagy ugrásunkról; hát persze, mi vagyunk az emberiség is. Na, látjátok, édes barátaim, csak ennyi az egész.

Az egyén nagy élményét, oltári szerencséjét, kiválasztottságát egy parányi nagyvonalúsággal átpasszolni, átárasztani a túlsó oldalra is – és kész.

Így élménygazda lehet az is, aki csak útitársa lehetett a földi létben Mr. Armstrongnak, személyes küldöttünknek a Holdon.

Az asztronauták pásztorlevelet küldtek szét a világnak, baloldalnak, jobboldalnak, fentnek – lentnek.

Én is a Holdon jártam Mr. A. jóvoltából. Azonképpen itt, a Földön én is ettem karácsonyi kalácsot a te sütőd melegétől, te is leültél az asztalomhoz minálunk, akkor este. És falatoztál cuppogva a soha nem érzett ízek élményével gazdagabban – és ő is kapott még, meg emez is és amaz is.

Szegény sántának is vittünk, mindegy, hogy te vagy én, vagy a harmadik. A süket a vaknak mindent elmesélt, a béna, de látó regélt a némának, az ép rohangált, hogy odaérjen mindenkihez – és így tovább.

Az éhség, irigység, szomjúság és szeretetlenség ínségében is van megoldás. A szolidaritás. Az elejtett mamut még kevés. Elosztás is létezik ám.

És ha van közöttünk vegetáriánus, hát segítsd őt is! Neki nem jelent semmit a mamutpecsenye.

Meg ugye vannak kényszer szülte trükkök is.

Valaha talán éppen a kényszer, a szükség segítette világra az ünnepi kalácsot is.

Szegény őspapa folyton égett, mert a rengeteg gyerek zajongott az asztal körül, sóváran lesve a sercli vélhetően legfinomabb koncát.

Sajnos azonban több volt mindig az éhes száj, mint kalácsonként az a kettő darab sercli. – Ez így nem igazságos – zúgtak a srácok.

Miért mindig az elsőszülött és a legkisebb eheti a serclit?! Pfujjolás volt meg irigység, sírás-rívás és szeretetlenség.

Hovatovább egyiknek sem volt jó.

Szegény őspapa este, mikor jött vészesen az ünnep, a szeretet ünnepe, a hálaadás éje, hogy élünk, eszünk, szeretünk és alhatunk, álmatlanul tett-vett a kicsiny és szegényes konyhában, miközben dagasztotta az ünnepi kalácsot. És ekkor zseni lett belőle.

Talán ivott is valami kéjes löttyöt, és dalolva megfonta a masszát. A kemencébe fonva vetette, és lám, amikor kivette a nagyra sütött, szép, ünnepi kalácsot, tágra nyitott szemmel csodálta, remeket alkotott. Szédült örömében meghintette mákkal bódulás és az íze végett.

Ott sündörgött aztán az asztalnál a sok gyerek – és mindnek jutott sercli.

És a Papa felfedezte az elosztási rendszerek ősét.

Nem jutott ugyan több kalács a srácoknak, de mindegyiknek akadt sercli. Ma ezt a trükköt költségvetésnek csúfoljuk.

Nem lévén ősapazseni, fizetjük a törvényhozókat. Szolgát tartunk gazdagon, akit miniszter úrnak hívunk, kormányt tartunk fenn, és építjük a piacgazdaságot. Számos beszédet tartunk beszédes számokról, nem riadunk vissza hazugságoktól sem, torz ítéletektől sem, előítéletektől sem, okoskodunk, és bölcsek ritkán vagyunk, pedig nyakunkon az ünnep, a fák, az éhes tekintetek.

Fogytán a sercli, a Jézuska mindjárt jön, jöhet fagy, jöhet hó és a jeges ár… Süti-süti-kalácsot a tűz, a tűz, a tűz, a század, az ezred, a nap, az ünnepnap, a karácsony, a Harácsony – a ha – a rács- a Sony – Jézusom.