2014.05.24. 15:54
Toronyfutás: 17 emeletnyi pokol
Szeged – Zseni volt, aki kitalálta a liftet, higgyék el! És most már azt is értem, miért volt értelme 17 emeletes toronyházat építeni Újszegedre.
Az épület lépcsőháza ugyanis valójában egy nagy edzőterem. Itt készült mindig a különböző versenyeire Zsigovics Ágoston is, aki három éve itt lett rosszul edzés közben, és nem tudták megmenteni az életét. – Ágoston rengeteget tett Szeged tömegsportjáért, az ő emléke előtt tisztelegve futunk itt – mondta [namelink name="Kovács Éva"], a Start Up Fitnesz és Jógastúdió vezetője, akinek kollégája, barátja volt Zsigovics. Éva elmondta, hagyományt szeretne teremteni azzal, hogy eztán évről évre megrendezik az Ágoston Toronyfutó Kupát; először ezen a szombaton.
Három kategóriában hirdették meg a versenyt: az amatőröknek egyszer fel kellett futni, majd lejönni. A Hobbi, azaz az edzett rendszeresen sportolók kategóriájában két kört kellett teljesíteni, az Ironman kategóriában induló nőknek nyolc, a férfiaknak tizenöt kilós súlyokkal a hátukon kellett két kört megtenni... Próbáltam kibulizni egy hősi halott kategóriát, abban lett volna esélyem a pontszerző helyek egyikére, de Éva nem engedte...
A bemelegítéssel nem volt gond, ahogy [namelink name="Kovács Gabriella"], Éva lánya elkezdte csinálni; a testem érdekes módon egyből emlékezett a mozdulatokra, amelyeket utoljára több mint egy éve a mérsékelt sikerű nagy fogyási kísérletem alatt csináltam utoljára. Még csak el sem fáradtam. A nevezésnél, egy ezres volt – a befolyt összeget az Ágota Alapítványnak ajánlották föl a szervezők –, a 16-os rajtszámot kaptam.
Örültem is neki, mert öt fős csoportokban egy perces követési távolsággal indították a versenyzőket, s amikor felragasztottam a pólómra a matricát, akkor még egyedül voltam a negyedik csoportban. Legalább nem lesz feltűnő, ha a nyolcadikon meghalok, mire megtalálnak a természet már hasznosít, jobb lesz ez így mindenkinek... Ám ekkor jött az igazi dráma! Két kiskamasz még benevezett mögöttem... De megbeszéltem velük, nyugodtan megelőzhetnek, nem gáz. Az egyik meg is tette, zuhanás közben, de erről majd később.
I. kategória, Amatőrök versenyének dobogósai
1. [namelink name="Kovács Ádám"] 3 perc 16 másodperc
2. [namelink name="Tóth Botond"] 3 perc 31 másodperc
3. [namelink name="Bodi Attila"] 3 perc 34 másodperc
II. kategória, Hobbi versenyzők, két kört mentek
1. [namelink name="Lukácsi István"] 6 perc 45 másodperc
2. [namelink name="Kormányos Dániel"] 7 perc 14 másodperc
3. [namelink name="Madarász László"] 7 perc 24 másodperc
III. kategóriában, Iron man – férfi kategóriában 15 kilogrammos súllyal két kör
1. [namelink name="Rasztik Ferenc"] 7 perc 45 másodperc
2. [namelink name="Kerekes Csaba"] 7 perc 58 másodperc
3. [namelink name="Mityók Máté"] 8 perc
A nők versenyében az Iron man kategóriában 8 kilogrammos plusz súllyal
1. [namelink name="Zborai Ágnes"] 10 perc 15 másodperc
Miközben a rajt előtt próbáltam legalább elméletben föl(jebb) készülni, a testi adottságaimat, edzettségemet inkább nem részletezném, az első ötösök egyikéből [namelink name="Herczeg Gábor"], a Vedres tanulója már a ház előtt lihegett:
– Mennyi volt az időd?
– Három perc, harminckét másodperc!
– A harmadik emeletig?
– Nem oda-vissza!
– Jah, hogy repültél!
– Igen! Na jó, csak siettem!
– Mire kell odafigyelni? – itt egyébként komolyan azon gondolkoztam, hogy lifttel megyek föl...
– Folyamatosan kell koncentrálni, a lépcsőket rendesen meg kell lépni, hogy ne akadjon be a lábad.
– Holtpont volt?
– Igen, valahol a tizennegyedik emelet környékén, de vettem egy nagy levegőt és megindultam megint.
– Lefelé kettesével vetted a lépcsőket?
– Nem, hármasával...
Miután Gábor, aki hangsúlyozom, hozzám hasonlóan az amatőr kategóriában indult, elképzelhetetlen idővel teljesítette a versenyt, ráébresztett arra, ha valamit nem találok ki, tényleg ott kapok szívrohamot. Fülemben csengett kollégám „biztatása" is, „az első emeletnél meghalsz", mondta még pénteken, én egyébként eredetileg a negyedik emeletig „hitelesítettem" magamat – jelentsen ez jelen helyzetben bármit is. Egy utolsó utáni alkuval próbálkoztam Évánál:
– Nem lehetne, hogy a hendikepes versenyzőket csak a hatodik emelettől méritek?
– Mit nyavalyogsz itt, kisfiam?! Állj oda, és fusd le! – hangzott az egyértelmű válasz, és mivel közben elindult a 15-ös versenyző nem volt mit tenni. Odaálltam a matricára.
– Rajt!
És akkor nekiindultam. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, a félemeleti és emeleti folyosókon pedig futni próbáltam! Egy ideig ez sikerült is, ne kérdezzék, meddig, nem emlékszem. De az biztos, szédületes tempóban romlott a teljesítményem... Egy idő után az árnyékoktól is megijedtem a fordulókban, rendre azt hittem, jön valaki velem szemben. Majd úgy elkezdett besavasodni a combom, hogy úgy voltam vele, nyugodtan le lehet vágni, ezek már semmire nem jók. Ekkor változtattam először taktikát. Hiba volt... Egyesével kezdtem lépegetni fölfelé, hátha úgy jobb lesz. Nem lett jobb... Majd jött a második változtatás, nem „futok", csak „sietek", kapaszkodom, és újra kettesével veszem a lépcsőket. Még nagyobb hiba volt... De ekkor már nem volt visszaút, semmilyen értelemben... Ekkor néztem föl érdemben először, és ekkor próbáltam kideríteni, hanyadik emeleten lehetek valójában. Azt még a rajtnál megfogadtam, nem nézem, nem számolom, mert akkor sosem érek föl. Két szint kellett ahhoz, hogy egyáltalán megtaláljam a kiírást, akkor tartottam a tizenkettediken.
– Nincs mese, Szakács, fölmész! – spannoltam magam. Azt nem mondom, hogy gyorsultam, de elhittem, hogy meg tudom csinálni. A tizenötödik emelettől már nem láttam, úgy folyt a fejemről az izzadtság – hiába, aki kövér és edzetlen, az bizony izzad, mint egy igás ló. Ekkor már picit szédültem is a „szédítő sebességű" körözés miatt, de a tizenhetedikre vivő lépcsőfordulóban már hallottam, ahogy nyikorog az ajtó, nyitják nekem a hátsó lépcsőt.
– Nem vagyok normális! Hogy kerültem ide?! – kérdeztem az ajtóban álló lányt, aki nevetéssel válaszolt. A hátsó lépcső szűk volt és levegőtlen. Annál sajnos gyávább voltam, hogy hármasával, négyesével vegyem a fokokat, kettesével szökelltem lefelé is. Itt aztán végképp elvesztettem az emelet- és az időérzékemet is, úgy tűnt, a Burzs Dubajról jövök lefelé. Egyszer csak nagy robajjal ért utol az egyik mögöttem induló kamasz. Látszott, nem először csinálhat ilyesmit, négyesével ugrált lefelé, szerencsére túlélte a bokája (is). Majd egyszer csak megláttam az utolsó előtti szint kiírást. Mosolyogni próbáltam, újra hallottam emberi hangokat, majd a jött a cél jobbra nyíl-jelzés és befordultam.
– Még nem vagyok benn! – mondtam a célvonal előtt megállva, mire Éva a rajtbírókkal együtt felnevetett. Majd átléptem a vonalat. Négy perc ötven másodperc. Elképzelhetetlen! Hülyeség! Megnéztem a stoppert, annyi volt... Így rohanni...
Ágoston, nyugodj békében! Mennyivel jobb lenne, ha itt lennél köztünk, s akkor nem kellene ilyen versenyeket rendezni...
