Délmagyar logó

2019. 02. 19. kedd - Zsuzsanna -3°C | 13°C Még több cikk.

˝Rányílt a szemem a tanyákra˝

Szeged - Időutazásra indulunk Juhász Antal néprajzkutatóval. Régi fotók és tárgyak segítségével bejárjuk letűnt korok tanyavilágát Szeged határában Átokházától Csöngöléig.
– Huszonkét évesen kerültem a Móra Ferenc Múzeumba 1957-ben. Tanyákra 1964-től jártam sűrűbben. Miután az ötvenes évek végén lezajlott a téeszesítés, kezdték kongatni a vészharangot, hogy a lakosság beköltözik a falvakba. Azt gondoltam, menteni kell, ami hagyomány még megvan – elevenítette fel tanyakutatásai kezdetét Juhász Antal (79) szegedi néprajzkutató. – Már korábban rányílt a szemem a tanyákra, amikor az ötvenes évek elején gimnazistaként helyettesítettem a postást Sándorfalva és Algyő között. Kerékpárral jártam a szaporhegyi, eperjesi, homokpusztai tanyákat. Szegeden születtem, de akkor falun laktunk. Sosem felejtem el, milyen szívesek voltak a parasztemberek. Olyan finom aludttejet életemben nem ettem, mint akkor: föladta a fölét, szép sárga volt, és akár a máj, úgy remegett, ahogy egy nagy szilkével elém tették. Valami jó hírt vittem nekik.

Előállítottak

– Sokáig úgy mentem ki tanyát kutatni, hogy fölültem a kisvonatra, a paklikocsiban vittem a kerékpárt, leszálltam valahol, és kerékpáron jártam be a dűlőutakat. Volt, amikor nyáron csak tolni tudtam a biciklit a homokban. Emlékszem, akkoriban kishatárátlépőt kellett kérnem, mert olyan rossz volt a viszony Jugoszláviával, de az ötszáz méteres határsávba azzal sem léphettem be. Persze nem néztem én, hány méterre vagyok a határtól, úgyhogy meghatározó élményem, hogy egyszer előállítottak. 1965–66 táján Ásotthalom határában, Átokháza felé mászkáltam, amikor egy kék overallos fiatalember igazoltatott, látta, hogy a múzeumban dolgozom, ennek ellenére bekísért a kőrös-éri kapitányságra. Bebicikliztünk, ott a hadnagy elvtárs betelefonált a múzeumba, hívatta Bálint Alajos igazgatót, ő igazolt, így engedtek el – emlékezik a kutató. – A régi tanyai kisvasútnak két ága volt, míg 1975-ben föl nem szedték a síneket. Az egyik vonal Mórahalom–Ásothalom–Halastelek felé vitt ki, a másik Zákányszék–Ruzsa–Pusztamérges irányába. Ezekkel mentem ki rendszerint bóklászni. Az tette izgalmassá a kutatást, hogy Bálint Sándor kifejezésével a szögedi nemzet rajzott ki ezekre a tájakra. Bizalmatlanságot nem tapasztaltam, akkor már túl voltunk a téeszesítés bizalmatlan évein, de persze nagyon fontos volt a hangütés. Jegyzeteltem és fényképeztem, később, miután a hatvanas években az áramszolgáltató bevezette a tanyákba a villanyt, szalagos riportermagnóval is rögzítettem felvételeket. A hetvenes évek elejétől lényegesen megkönnyítette a munkát, hogy a múzeum megkapta a Fűszért vállalat egyik kocsiját, egy fehér Nysát. Nagyon hasonlított egy mentőautóra, épp csak kereszt nem volt ráfestve, úgyhogy a tanyavilágban nagy feltűnést keltettem vele. Saját autót 1973-ban vásároltam, egy ©koda S100-ast, amely csak akkor hagyott cserben, amikor le akartam rövidíteni az utat, és megfeneklettem egy tocsogós füves réten. Tanyaiak húztak ki Volgával vagy Zsigulival.

Lefelé emeletes házak

– Elsősorban időseket kerestem, ők pedig szívesen meséltek a fiatalságukról. A városiak, de még a tollforgatók is sokáig úgy írtak a tanyáról, mint valami isten háta mögötti elmaradottságról, pedig ez nem igaz. Szeged határában az 1700-as évektől az 1800-as évek elejéig népesült be Domaszék, Nagyszéksós, Röszke, Mórahalom, Zákányszék, a felső tanyán pedig Szatymaz, Balástya. Osztatlan maradt viszont a nagy külső legelő, az átokházi, a csorvai puszta és északon Csöngöle. Szeged határa akkoriban Kistelek fölé, egészen a félegyházi határig fölnyúlt – rajzolja körül Juhász Antal a kutatásai terepét. – A város az 1850-es évektől kezdte parcellázni a földjeit. Nagy területeket osztott ki például azért, hogy az árából megépülhessen a dóm, ezeket a földeket Fogadalmi- és Templom-dűlőnek nevezték el. Így a székesegyházba szó szerint beleépült a tanyai nemzedékek izzadsága. Az utolsó parcellázási hullám az 1920-as években zajlott. Ebből következően későn jöttek létre a tanyák, és a hatvanas években még megtaláltam azt a nemzedéket, amely megtelepedett, feltörte az ősgyepet, és gazdálkodni kezdett. Csorván, Ruzsán és Csöngölén több olyan hajlékra bukkantam, amelyekről Tömörkény István és Móra Ferenc írt a XX. század eleji elbeszélésekben. Az ilyen hantházakat a tanyaiak félig tréfásan úgy emlegették, hogy „lefelé emeletes", tudniillik lépcsők vezettek le az egyetlen hosszú helyiségbe. Azt tapasztalták, hogy a föld jobban tartja a meleget. A falát a föltört legelőről kiásott gyeptéglából, gyöphantból rakták. Azokon a helyeken maradt fönn a tanyás gazdálkodás a téeszesítés után is, ahol családi gazdálkodás folyt, de a termés bizonyos százalékát beadták a közösbe. Ilyenek maradtak Ásotthalmán, Zákányszéken, Zsombón. A faluképen meg is látszott, hogy ezek a tanyák jobban pöndültek, és a jövedelmükből a faluban építettek, de azért a tanya is megmaradt.

˝Rányílt a szemem a tanyákra˝. Fotó: Frank Yvette, Lele József (galéria)

Szomszédolás

– Nem élt magányban a tanyák népe. Kis közösségeket formáltak; a szomszédolás például gyakori találkozási alkalmat jelentett, de tartottak csutrinak nevezett házi bált is. Ott tanultak meg táncolni citeraszóra, bőrdudára. Nyáron kint rendezték meg a gyepen, az udvaron, télen a kemencés szobában, és akik együtt nevelődtek, később is tartották a kapcsolatot. Szerveztek közös munkaalkalmakat is, mint a kukoricafosztás és a tányérica-, vagyis napraforgóverés. Iszogattak, nótáztak, figyeltek egymásra. A tanyák életében a téeszesítés jelentett korszakhatárt, a következő pedig a hatvanas évek második felében az iskolák körzetesítése volt, ami felgyorsította a porták elnéptelenedését – teszi hozzá a vég kezdetéről. – 1975–76-ban a munkatársaimmal, Lele Józseffel és Börcsök Vincével három szegedi tanyán tárgyleltárt vettünk föl. Összeírtunk ekétől a bútorokon keresztül az edényekig mindent, amije volt a családnak. Ennyire teljes adatfeltárást előtte nem végeztek, mi ezernél is több tárgyat vettünk leltárba aszerint, hogy anyai, apai, nagyapai, nagyanyai örökségből, vagy bolti, esetleg piaci vásárlással jutottak hozzá. Jó támpontot nyújtott a felmérés az ópusztaszeri skanzenben berendezett szegedi tanyához. A tárgyak és az emlékanyag gyűjtése szorosan összefonódott. Az idősek hagyatékából és a padlásokról sok tárgyat szereztünk meg a múzeumnak; az intézménynek sosem volt annyi pénze, hogy a kereskedőkkel versenyezzen.

Nem lehet abbahagyni

– Később kibontakozott a helytörténetírás, több dél-alföldi község monográfiát íratott. 1971-ben az első ilyen, a tápai volt a legnagyobb vállalkozás, Ilia Mihály barátommal szerkesztettük több mint harminc munkatárs közreműködésével. A történet mellett a tradíciót is földerítettük a gyékénytől a viseleten át a népdal- és tánchagyományokig. Majd hasonló készült Kisteleken, Sándorfalván, Mórahalmon és másutt is. Szívesen vállaltam a szerkesztést, mert a történetírás és a néprajzi adatgyűjtés kiegészítette egymást. Az utolsó, amelyben részt vettem, az öttömösi volt. A település 1908-ban szerveződött önálló községgé, az alapítás nyolcvanadik évfordulóján Bata Ferenc polgármester keresett fel. Megérdemli, hogy megemlítsük a nevét, mert tanulmánykötetet íratott, és a kérését a századik évforduló előtt is megismételte – mondja számos tanulmánykötete közül egyet kiemelve Juhász Antal. – Visszamentünk, és megnéztük a falut Bárkányi Ildikóval, Fodor Ferivel és Duró Anival. Igaz, 2005 óta nyugdíjban vagyok, de a munkát nem tudom befejezni, ezt nem lehet abbahagyni. Legfrissebb kötetemet a halasi pusztákról állítottam össze. Minden kutatót az érdeklődés, a kíváncsiság hajt, és ha ez az érdeklődés nem szűnik meg, kell valamit csinálni. Terepre kevesebbet megyek a szemem miatt, de megvannak a magnószalagok, a gyűjtőfüzetek és a sok száz fénykép. Noha a kilencvenes években készítettem színes fotókat is, számomra a fekete-fehér képek az igaziak. Szerettem fényképezni.

˝Rányílt a szemem a tanyákra˝. Fotó: Frank Yvette, Lele József (galéria)

Az utolsó bőrdudás

– Mielőtt 1991-ben átkerültem a múzeumból az egyetemi néprajz tanszék élére, a hattyúdalom a népművészeti kiállítás volt, amely a maga 19 évével a leghosszabb ideig fönnálló állandó kiállítás lett – mutatja kedves gyűjtéseit az új látványraktárban. – Sok bőrdudásról hallottam már, élővel azonban csak eggyel találkoztam, ő az, akit a menyecskefejes dudával megörökítettem Ruzsán, Csóti Gyapjas Antal. Munkából hívtam el, a hangszert nem volt hajlandó megszólaltatni, mondván, lejárt róla az idő. De jött a Röpülj, páva! műsorsorozat, meghívták az üllési művelődési házba, és föllépett. Igen ám, de egyszer csak nem hangzott a bőrduda. Ő nem esett kétségbe, kitépett a halántékáról néhány hajszálat, tömítette a duda réseit, és játszott tovább. Ezt a dudát nem fújta, mint a palócok, hanem a hóna alatt szutyongatta, és a sípfejen játszott. Az sikongó hangot adott, innen a szólásmondás, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, hiszen úgy betöltötte a hangja a teret, hogy legfeljebb a „klárnét pászolt" hozzá. A dudafejet legtöbben maguk faragták és festették a dudások. Az utolsó szegedi bőrdudás Bukosza Tanács Ignác volt. Róla írja Juhász Gyula: „Kecskedudás volt, vén, magyar szatír, / Felőle hét határban vert a hír".

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Jótékonysági Lions-bál a TIK-ben

Nagyjából 350-en báloztak szombaton a Szeged Első Lions Club jótékonysági rendezvényén a TIK-ben. Tovább olvasom