Délmagyar logó

2018. 12. 19. szerda - Viola -9°C | 1°C Még több cikk.

Sebet akart kötözni, ápoló lett

Szeged – Az ápolói szakma hivatás – mondják sokan. A szinte már közhellyé vált mondat azonban új értelmet nyert Hajós Béláné Ibolyával való beszélgetésünk során. A szegedi sebészeti klinika osztályvezető ápolónője rajongásig szereti a munkáját. Azt mondja, jobbá teszik a betegek az életét. Akinek pedig ez fontos, nem néz bosszúsan sem a bérpapírra, sem az órára, amikor hajnalban kelni kell.
„Nővérke" – kiáltottak régen a betegek az egészségügyi dolgozó után, aki enni vagy inni hozott nekik, felültette őket az ágyban, felrázta a párnájukat, kikísérte a mosdóba, de ha úgy adódott, lemosdatta őket, pelenkázta, kitakarította őket a különféle testváladékokból, vagy tartotta az ágytálat. A munka ma is ugyanez, nővérke helyett azonban inkább az ápoló a megnevezés. De mindegy is, a Szegedi Tudományegyetem Sebészeti Klinikáján ugyanis nem betegek és dolgozók vannak, hanem emberek, akiknek nevük van. Ahogy ketteske már Pista bácsi, úgy a főnővér is: Ibolya. Hajós Béláné lassan 10 éve fogja össze a csapatot, amely súlyos műtétek után lábadozó betegeknek könnyíti meg a gyógyulást. Vele beszéltünk a szakmáról és annak szépségeiről. Mert ő csak azt lát ebben a nehéz hivatásban.

– Hogyan került erre a pályára?

– Azt hiszem, a foglalkozásomról már óvodáskoromban döntést hoztam, amikor falevéllel kötöztem be az anyajegyeimet, amelyekről azt mondtam, sebek. Érettségi után, 1979-ben tehát határozott céllal kopogtam be a szegedi sebészeti klinikára: ápolónő szeretnék lenni.

Eligazítás. A főnővér szakmai és  emberi szempontból is számíthat  kollégái helytállására. Fotók: Frank Yvette
Eligazítás. A főnővér szakmai és emberi szempontból is számíthat kollégái helytállására. Fotók: Frank Yvette

– Nyilván nem a sebek látványára vágyott.

– A segítségnyújtás motivált, ami minden bizonnyal belém van kódolva. Tudom, hogy sok más területen is lehetőségem lett volna erre, de fontosnak tartottam, hogy a munkámnak legyen látható eredménye is. Márpedig a gyógyulásnál van, hiszen az egyfajta növekedés. Azt gondolom, hogy kaptam valami pluszt az élettől – az empátiát. Ennek köszönhetően én is tudok adni másoknak.

– Szakképesítés nélkül bizonyára nem sebkötözéssel kezdte a pályáját.

– Arra, hogy az álmom valóra váljon, pontosan 20 évet kellett várnom. Először segédápolónő lettem: ágytálakat hordtam és betegeket etettem. De nem éreztem csalódottságot, hiszen már ekkor is szükség volt az emberségre. Munka mellett aztán elvégeztem az általános ápoló és általános asszisztens szakot, majd a felnőtt szakápolót. A kötözőbe 1999-ben kerültem. Azt gondolom, elég kitartó voltam, hogy elérjem azt, amit óvodáskoromban megálmodtam.

A hét embere

Sorozatunkban olyan közismert vagy épp ismeretlen embereket mutatunk be, akik köztünk élnek, és sokat tesznek környezetükért, életükkel, történetükkel példát mutatnak a közösségnek. Olvasóink segítségét is várjuk ehhez: arra kérjük önöket, javasoljanak szerkesztőségünknek interjúalanyt – a szomszédból, a másik faluból –, ha úgy látják, az illető megfelel ezeknek a kritériumoknak. Javaslataikat e-mailben a szerkesztoseg@delmagyar.hu címre, postai úton a Délmagyarország Kiadó, 6729 Szeged, Szabadkai út 20. címre várjuk.

– Mégis továbblépett: osztályvezető főnővér lett. Mi motiválta?

– A klinika új vezetője, Lázár György professzor kért fel erre 2004-ben. Azt gondoltam, hogy 40 év felett, túl egy rákbetegségen ez jó kihívás számomra. Csapatépítésben a nulláról indultam, és öt évig dolgoztam rajta. De azt gondolom, olyan kollektívát sikerült összeállítanom, amely emberileg és szakmailag is bárhol megállná a helyét.

– Mi alapján válogatta össze kollégáit?

– A mottóm úgy szól: azt tedd a beteggel, amit szeretnél, ha tennének veled hasonló helyzetben. Hiszem, hogy ezt a szakmát is meg lehet ugyan tanulni, de ha nincs valami plusz mögötte, csupán monoton munkavégzésről beszélünk. És ez lehet szakmailag tökéletes, nekem nem elég. Én a beteggel való foglalkozást majdnem olyan fontosnak tartom, mint a szaktudást, hiszen nemcsak a testet, a lelket is kell gyógyítani. Ez viszont nem tanulható. Valakinek vagy ilyen a személyisége, vagy nem.

– Említette, hogy volt egy komoly betegsége. Segítette a munkájában, hogy betegként megtapasztalta, milyen a „másik oldalon" lenni?

– A sors úgy hozta, hogy azon az osztályon feküdtem, ahol dolgozom, vagyis azok az emberek vettek körül betegként, akik a munkatársaim. Megtapasztaltam azt a kiszolgáltatottságot, amit az ágyban fekvők, és ez nagyon sokat segített. Tudom, hogy a legfontosabb feladat, hogy leplezzük, elfedjük a gyengeséget és a kellemetlen dolgokat, és oldjuk a zavart, ami a betegben van. A mi osztályunkon többnyire súlyos betegséggel küzdők fekszenek. Egy rákos ember nem biztos, hogy tud bármit is kezdeni a helyzetével. Fontosnak érzem tehát, hogy részt vállaljak abból is, hogy ezt fel tudja dolgozni. Persze nem együtt sírásról van szó: nem szabad beleélnünk magunkat a helyzetükbe, hiszen magunkat is meg tudjuk ezzel betegíteni. Együttérzés kell és figyelem. És ehhez a szép szó ugyanúgy hozzátartozik mint az, hogy minden beteget a keresztnevén szólítunk. És ha úgy szereti, hogy Böbe, akkor ő Böbe lesz mindenki számára.

Ibolya munkájával bizonyítja: nemcsak a testet, a lelket is kell gyógyítani
Ibolya munkájával bizonyítja: nemcsak a testet, a lelket is kell gyógyítani
– Mennyire jellemző, hogy a betegek megköszönik vagy hálásak ezért a gondoskodásért?

– Gyakori. Végtére is mi vagyunk velük a legszorosabb kapcsolatban. A sebész a műtőasztalnál sokszor életet ment, a beteg azonban olyankor alszik. Ha felébred, már az ápolót látja. A mi szakmánkban tehát feladat az is, hogy összekötők legyünk az orvos és a páciens között. Azt gondolom, ezt a betegek megbecsülik, és gyakran mondanak köszönetet. És nem csak a szakmai munkáért. Érdekes, de sokszor nemcsak azt emlegetik, hogy milyen sikeres volt a műtét, hanem hogy a nővérke rájuk mosolygott, vagy vitt egy pohár teát, amíg a folyosón vártak. Éppen a napokban mondta nekem egy beteg: amikor látta, hogy karonfogva kísérek egy beteget, már tudta, hogy jó helyre került. Az ápolók kirakatban vannak e tekintetben.

– Az orvosok is megbecsülik ezt a munkát, amit a „háttérben" végeznek?

– A sebészek nagyon elfoglaltak, ritkán vannak az osztályon. Emiatt nagy teret kapunk, amikor döntéshozatalról van szó. Azt hiszem, ez azt bizonyítja, hogy megbecsülnek bennünket.

– Harmincnégy éve van a pályán. Ilyenkorra a legtöbben már belefáradnak a munkába. Ön érzi még magában a lendületet?

– Abszolút. Tizenegy évem van még a nyugdíjig, és végig szeretném dolgozni a hátralévő időt. Vannak céljaim is: apróságokkal jobbá tenni a dolgokat. Mindig van olyan, amit bele lehet vinni a mindennapokba, amelyek korábban nem működtek. Most például nagyon várjuk az új klinikai tömb átadását. Bár szerencsére a betegek nem ezzel foglalkoznak, de méltatlan körülmények között kénytelenek gyógyulni a 20 ágyas osztályon. Ha a csapatunk mentalitása párosul egy olyan közeggel, ami biztosítja a színvonalas ellátás minden feltételét, még eredményesebbek lehetünk.

Hajós Béláné: Együttérzés kell és figyelem. És ehhez a szép szó ugyanúgy hozzátartozik mint az, hogy minden beteget a keresztnevén szólítunk.
Hajós Béláné: Együttérzés kell és figyelem. És ehhez a szép szó ugyanúgy hozzátartozik mint az, hogy minden beteget a keresztnevén szólítunk.

– Eddig végig a munkáról beszéltünk, magánéletről szó sem esett.

– Öt éve halt meg a férjem. A felszabadult „kapacitásomat" arra használom, hogy jobban bele tudjam vetni magam a munkába. A fiam nős, decemberben nagymama lettem. Nem mondhatom tehát, hogy egyedül vagyok, de igyekszem megtartani az egészséges kapcsolatot velük, és nem a nyakukba varrni magam. Azt hiszem, ez így van rendjén.

– Az ápolói szakma köztudottan az egészségügy egyik legmostohábban kezelt része. A munka sok és megterhelő – havonta átlagban 180-190 órában gondozzák a betegeket – , a fizetés pedig kevés. Miért éri meg ezt választani?

– Ha a bérpapírt nézi az ember, valóban nem éri meg. De ez nem csupán feladatvégzés. Jobbá tesszük a betegek napját, sőt az egész életét. Ezért éri meg reggelenként 4.20-kor felkelni.

* * *

Korábbi portréink A hét embere-sorozatunkban

Tóth Margit: Csak a tánc maradt ki az életemből
Tíz éve járja a tanyavilágot Zsuzsanna
Fél évszázad a vasút bűvöletében
Marton János, a juhnyírás Guinness-rekordere
Bánffi család: 106 év a szóda bűvöletében
Sindely Pál: Képzeletben örökre tanár maradok!
Jógázik, táncol és focizik a 70 éves órásmester
A szike és a csavar mögött van egy ember
Marta Dorin, Vásárhely császára
Akit Jimi Hendrix juttatott rendőrkézre
Keserves gyönyörűség a sebészet

A hét embere: Ribizsár Péter, az autószerelő lovag
Bojtos Ferenc a természet szerelmese
Lelkes, a vásárhelyi polihisztor
Aki mindig színesben látja a világot
Harminc év a törvény szolgálatában
Aki az aszfalton éli mindennapjait
Az örök érdekvédő és a józan paraszti ész
Élet a rács másik oldalán
Egy régi vágású kocsmáros a Diófa árnyéka alatt

Olvasóink írták

  • 7. tol 2013. augusztus 18. 23:20
    „porter, Vietnámig érsz, akkora gyökér vagy!”
  • 6. porter 2013. augusztus 18. 18:23
    „És a sok ilyen elhivatott barom miatt nem kap az ápoló béremelést. Minek úgy is dolgozik ha nem kap pénzt akkor is. Mert nem viszi rá a lélek, hogy ne csinálja meg a munkáját. Ezzel vissza is él minden vezetés. Ez az igazán szomorú.”
  • 5. info 2013. augusztus 18. 17:10
    „Gratulálok! Azért ne felejtsük el, hogy nem Ibolyának kell helyre hozni azt amit a Margit nővér elszúrt! Amikor vizit alkalmával derül ki, hogy a beteg nem tudott lefürödni szédülése miatt ..., persze ez csak apróság.”
  • 4. pirosmedence 2013. augusztus 18. 12:24
    „Ismeretlenül is nagy betűvel: KÖSZÖNJÜK!”
  • 3. tol 2013. augusztus 18. 10:50
    „rendkívüli ember, hatalmas tiszteletet érdemel ö is és a hozzá hasonlóak - amíg lehet. mert tudniillik pl. Vásárhelyen évekkel ezelött beszüntették az ápolónöképzést...”
  • 2. queenmargareth1 2013. augusztus 18. 10:10
    „Hmmm, nagyon nehéz hivatás, iszonyú emberséget, szeretet, lelki erősséget kíván.Minden elismerésem az ilyen ápolóknak!

    Sajnos, sok -főleg nő!rontja a munkájuk nemességét.”
  • 1. Mmm 2013. augusztus 18. 09:32
    „Sok ilyen ápoló kéne még. További szakmai sikereket kívánok, és sok hálás tekintetet!”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Lovasnapok Bódi Gusztival Algyőn

Idén a szombat a díjugratásé, a vasárnap a fogathajtásé, miközben számos kiegészítő rendezvény csalogat a lovaspályára, többek között Bódi Guszti koncertje. Tovább olvasom