A berlini olimpia Pekingre vetülő árnyéka

Ahogyan azt ma már mindenki tudja, a berlini olimpia óriási és nagyszerű lehetőséget adott a náci propagandának. Egy amerikai újságíró azt írta 1936-ban: „Ez a virágzó, boldog nép hisz önmagában - a németek a legbékésebb emberek, akik nagyon megérdemlik mindazt, amit a világ adhat nekik."

De a németek az olimpia zászlót arra használták, hogy bekössék vele a világ szemét, hogy az ne lássa a gyűlöletes rezsim hihetetlen brutalitását. Manapság hasonlóan vitatott és hitem szerint mélységesen elhibázott olimpiai játékok előtt állunk.

Alig öt hónap múlva atlétáink egy olyan nemzet országában versenyeznek majd, ahol kegyetlen diktatúra van, és ahol nem ismerik az alapvető szabadságjogokat, amelyek a nyugati világban alapvetésnek számítanak.

A németek az olimpia zászlót arra használták, hogy bekössék vele a világ szemét.
Azt szokás mondani: az olimpia arra szolgál, hogy erősítse a jót és segítsen a totalitárius diktatúráknak minél inkább elfogadni a humánus, őszinte gondolkodásmódot. Ez az eszme azonban sajnos még a legjobb szándékok esetében is reménytelenül naiv, és kétségtelenül becsapós.

Mindazok, akik azt hiszik, hogy 2008-ban a Pekingi Olimpiai Játékok végre véget vet Kína szégyenletes, emberi jogokat lábbal tipró magatartásának, pont akkorát tévednek, mint azok, akik az 1930-as években hitték ugyanezt a hitleri Németországról. Valóban semmit nem tanultunk 1936 óta?

Nekem, aki két évet töltöttem a berlini olimpia történetének tanulmányozásával, sajnos úgy tűnik semmit. Számos párhuzamot találtam az akkori Berlin és a mai Peking között - és ez megdöbbentő és ugyanakkor rémisztő.

Először is, nagyon sok hasonlóság van a két fogadó nemzet között. Ahogyan a náci Németország az első éveiben, Kínában is több ezer embert végeznek ki minden évben különböző indokokkal.

A halálbüntetést nem csak azokra szabják ki, akik embert öltek, hanem olyanokat is, akik a rendszer ellen uszító kijelentést tesznek, valamint támogatják Tibet és Tajvan függetlenségét.

Dermesztő: ahogyan a náciknak, úgy a kivégzett kínaiak hozzátartozóinak is ki kell fizetniük a lőszert, amivel az elítéltet agyonlőtték. Azok a „bűnözők", akiket nem végeznek ki, évekig élnek a kínai koncentrációs táborokban. Ezek leghíresebbike a Laogai, amely körülbelül 1000 kisebb lágerből áll. Ezekben becslések szerint 40 millió bebörtönzött ember szenvedett és szenved még ma is az 1950-es évek óta.

A politika az olimpiai stadionba is beférkőzött.
Természetesen azok, akik idén augusztusban Pekingbe látogatnak, ezeket a lágereket nem fogják látni, és a kínaiak, akár csak a nácik 1936-ban, csodálatosnak fogják láttatni országukat.

Ami az átnevelő-munkatáborokat illeti, le merném fogadni, hogy a kínai hatóságok egy higiénikus táborban fogják körbevezetni az újságírókat, ahogyan a nácik is tették az, amikor 1936-ban büszkén kitárták a dachau-i láger kapuját a média képviselői előtt, hogy azok lássák: az őrizetesek nem egyebek, mint gengszterek.

De mindezek ellenére, nincs annál ízléstelenebb, mint az a tény, hogy mind a náci Németország, mind a modern Kína égbekiáltó módon megsértette és megsérti az Olimpiai Chartát. A charta 5. pontja ugyanis kimondja: „A diszkrimináció bármely megnyilvánulási formája, amely valamely országra vagy valamely személyre irányul, faji, vallási, politikai, nemiség, vagy bármely forma alapján az Olimpiai Mozgalommal nem egyeztethető össze."

Próbálják csak ezt idézni egy zsidónak, aki túlélte a Harmadik Birodalmat, vagy egy kínainak, akik az ott uralmon lévő rezsim elszenvedője. A probléma nem magával az Olimpiai Chartával van, hanem szégyenletes módon azzal, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nem tett semmit ez ellen.

A berlini olimpia a horogkeresztek árnyékában.
Az 1930-as években a NOB hagyta, hogy becsapják a nácik, annak ellenére, hogy a zsidó sportolók tevékenységének korlátozása nyilvánvaló volt. S tette ezt a részrehajlás miatt, és attól a vágytól vezérelve, hogy csodálatos olimpiának lehessen részese a világ.

A kifogásokról akkor sem vettek tudomást, épp úgy, mint ma, amikor a NOB továbbra is közhelyeket pufogtat, fennhangon szónokol a békéről és az egységről, miközben szemet huny az olimpiát rendező ország cselekedetei, nevezetesen az emberi jogok széles körű lábbal tiprása felett.

Az egyetlen dolog, ami talán szégyenérzettel tölti el a NOB-ot, az az egész világon kibontakozott bojkott. Azonban szomorú, hogy a tiltakozásról bebizonyosodott: pont annyira szánalmas, mint 70 évvel ezelőtt. Túl kevés, túl késő.

Az 1930-as években felemelték ugyan a hangjukat a disszidensek, de ezt senki nem vette figyelembe, mert az zsidóktól és kommunistáktól származott. Ma a bojkott-mozgalom hasonlóan gyenge, még akkor is, ha a tiltakozás fontos mozzanata az a kampány, amely megpróbálja felhívni a figyelmet arra az elnyomásra, amelyet Kína Tibetre gyakorol.

Mi fog tehát történni augusztusban? Ha Berlin továbbra is modellként szolgál Kínának, akkor várható, hogy az olimpia minimális vitával kezdődik. Épp úgy, ahogyan Németországban 1936-ban, ma nagyon kis számú – ha nem nulla – atléta merészeli majd felemelni hangját a fogadó országgal szemben. És meg kell említenem azt a nagyon gyáva intézkedést, miszerint a brit versenyzőket arra kötelezték, hogy írjanak alá egy szerződést, amely gyakorlatilag megtiltja neki, hogy kritizálják a kínai rezsimet.

Hitler a dísztribünön is megmutatta magát.
Ilyen diktátumot kaptak a berlini játékok résztvevői is. Egyikük elmesélte: a versenysorozat idején kapott egy levelet az egyik koncentrációs tábor lakójától, és a levél szerzője könyörgött neki, hogy hozza nyilvánosságra a koncentrációs táborokban lévők helyzetét. A versenyzőnő odaadta a levelet a kísérőjének, aki azt tanácsolta neki, hogy hallgasson. Ahogyan a többi sportoló, aki hasonló levelet kapott, ő is tartotta a száját.

Azzal kapcsolatban sincsenek kétségeim, hogy a kínaiak, akár csak a németek, hatalmas show-t fognak rendezni. Az esemény színházi természete el fogja fedni a valóságot, és eltakarja Kína brutalitását. A legtöbb versenyző úgy fog hazatérni a pekingi olimpiai játékokról, hogy a politikai kivégzések és a kínzások csupán az újságírók kitalációi.

Feltételezem, lesznek néhányan, akik majd ugyanolyan bátran kiállnak a nyilvánosság elé, mint a brit Arthur Godfrey-Kilner Brown, aki a 400 méteres síkfutásban nyert aranyérmet Berlinben.

Brown azt mondta: - „Néhányan azzal a téveszmével mentünk Berlinbe, hogy egy sportversenyen veszünk részt, és annak leszünk a részesei. Ehelyett azonban a politika propagandaként használt fel bennünket."

Az pedig szerintem aligha számít, hány éremmel térnek haza a britek ezen a nyáron. Mert, akár csak 1936-ban Németországban, a 2008-as pekingi olimpiának is csak egy győztese lesz: a vendéglátó ország hitvány rezsimje.

Fordította: Nyemcsok Éva