Félig teli - Kölcsönlakás filmkritika

Az elmúlt négy évben három alkalommal is az Ötven árnyalat trilógia mérgezte a Valentin-nap édes örömeit, és ebből kifolyólag a filmkritikus szinte rettegve ül a moziszékbe a szerelmesek ünnepének idején. Ez a rettegés már-már a Valentin-napi mozizás pavlovi reflexe, és ezúttal úgy esett, hogy Dobó Kata első rendezését érdemes csak óvatosan, a biztonsági öveket becsatolva megközelíteni. 

A Kölcsönlakás a brit Ray Cooney és John Chapman 1969-es színdarabja alapján készült, forgatókönyvét pedig az a Búss Gábor Olivér jegyzi, aki már az eredeti mű magyarországi színpadi változatának is a dramaturgja volt. A mű cselekménye tévedések és félreértések sorozatából áll, amelyek egyetlen helyszínhez köthetők: a címben is feltüntetett lakáshoz, ahová szinte valamennyi szereplő azért megy, hogy végre megejtse titkos légyottját. A képbe egy-két további mellékszereplő is alaposan bezavar, akiknek jelenléte még több félreértéshez vezet. De annyihoz, hogy félő, a végén még a talpraesett házinénivé avanzsáló Anikó sem tudja kézben tartani a dolgokat. 

Ha már említettük a pavlovi reflexet: nemcsak a Valentin-nap miatt léphet működésbe, hanem amiatt is, mert a Kölcsönlakás – akárcsak a kiváló BÚÉK vagy a Köntörfalak – többnyire egyetlen helyszínen játszódik, és mindvégig kevés szereplőt mozgat. Ez a reflex persze ellentétes előjelű, hiszen ha már volt Köntörfalak és BÚÉK, ugyan miért ne lehetne ismét egy hasonlóan remekbe szabott magyar filmet üdvözölni? A recept végül is adott volt: ahogy az eredeti angol színdarab, úgy a magyarországi változatok is nagy sikernek örvendenek. A rendezőként zöldfülű Dobó Katának pedig még segítsége is volt a direktori székben, a folyamat technikai oldalát ugyanis a nagy tapasztalattal rendelkező operatőr, Gulyás Buda vezényelte. Továbbá, ha végignézzük a színészi gárdát, akkor sem panaszkodhatunk: többek között Martinovics Dorina, Szabó Simon, Balla Eszter, Klem Viktor, Haumann Máté és Oroszlán Szonja gondoskodik a jókedvünkről. A kétségek közt vívódó néző pedig megkönnyebbülten felsóhajthat: jó kezekben van a produkció, hess, ötven árnyalat!

A dolog persze nem ilyen egyszerű. A Kölcsönlakást kifejezetten kínos nézni az első fél órában, mert hiába az ötletes animációk és a rendre fel-felbukkanó fülbemászó zene, Dobó Kata egyszerűen képtelen érdekesen felvezetni a karaktereket. A féltékenykedés bemutatása gagyi és önismétlő, ezért egy idő után roppant unalmas. A legkisebb lánytestvért játszó Kopek Janka pedig finoman szólva is túljátssza szerepét – hála istennek idővel egyre kevesebbszer látjuk a vásznon. A játékidő második felében Oroszlán Szonja felel a ripacskodásért, de akkor már szerencsére eléggé kibontakozott a cselekmény ahhoz, hogy csak kevéssé idegesítsen az indokolatlanul túltolt grimaszolgatás. Az igazán vicces pillanatok Szabó Simon karakteréhez fűződnek, aki afféle celebdekoratőrként az első számú elszenvedője ennek a kapitális félreértés-sorozatnak. Szabó sosem lesz a világ legsokoldalúbb színésze, de az biztos, hogy ezt a szerepet neki találták ki. Átélést Martinovics Dorina és Balla Eszter játékában vehetünk észre, ezért nagy kár, hogy egy idő után megfeledkeznek Martinovicsról az alkotók. A legnagyobb gond viszont azzal van, hogy túl későn talál magára a film, és amikor végre magára talál, akkor sem képes kiaknázni a karakterekben és a helyzetben rejlő lehetőségeket. A poénok fele jó, a másik fele viszont kifejezetten erőltetett és gagyi. Ennek ellenére a pohár inkább félig teli, mintsem félig üres. Dobó egyáltalán nem vallott szégyent rendezőként, de – hogy stílszerűen egy béna szóviccel zárjam – várjuk még tőle a nagy dobást.