McCain árulása - hogyan menekült meg a szenátor Vietnámban?

A vietnámi háború idején, 1967. október 26-án Mai Van On kiszaladt az óvóhelyről, ahová a bombatámadás kezdetekor menekült szomszédaival. A légitámadás tetőpontján beúszott a közeli tóba, hogy kimentse az ejtőernyőjébe gabalyodott, fuldokló McCain főhadnagyot, aki nem sokkal korábban ugrott ki egy Skyhawk bombázóból, amit találat ért.

Egy ilyen tett különlegesen könyörületesnek számított akkoriban, amikor az amerikai bombák vietnámi állampolgárok ezreit gyilkolták meg. Mai Van On az éppen hogy tudatánál lévő McCaint kihúzta a vízből és szomszédja segítségével a partra vonszolta. És amikor a feldühödött tömeg a vízparton agyon akarta verni az amerikai katonát, és késsel szurkálta a magatehetetlen fiatal férfit, Mai Van On elzavart mindenkit a közeléből.

Majdnem három évtizeddel később egy vietnámi kormányzati bizottság megerősítette, hogy valóban Mai Van On volt McCain megmentője. A két férfi végül 1996-ban találkozott is Hanoi-ban, ahol McCain hálásan ölelte át az idős vietnámit, hogy megköszönje neki, amit érte tett, és ajándékba egy szenátusi emléktárgyat adott át neki.

A 88 éves On ezt követően soha többé nem hallott a szenátorról, és találkozásuk után három évvel a McCain publikálta életrajzi könyvben már egy szó sem szerepelt arról, hogy bármivel is tartozna Onnak. És ezt a fájdalmas emléket On magával vitte a sírba.

Megmenekülés: John McCain a bambuszpóznákon fekszik a hátán, miközben a falusiak épp mentik ki a tóból. Az 1967-ben készült fotón Mai Van On is ott van.
– Az utolsó években a férjem néha nagyon szomorú volt – emlékezett vissza a vietnami férfi özvegye, a 71 éves Bui Thi Lien. – Azt mondogatta: McCain úr elfelejtett engem. Ha nincs a férjem, McCain úr halott lenne, és soha nem tért volna vissza a családjához, és most nem indulhatna az elnöki posztért.

Az elmúlt napokban McCain Londonba utazott, hogy találkozzon a brit miniszterelnökkel, Gordon Brownnal. Tiszteletét és elismerését fejezte ki Nagy-Britanniának és a brit erőknek iraki és afganisztáni helytállásukért – és a kommentárok bőségesen kitértek a szenátor háborús hőstetteire is.

A korábban említett, 1999-es, Faith Of My Fathers (Apáim hite) című életrajzát McCain akkor jelentette meg, amikor 2000-ben ringbe szállt az elnöki posztért – sikertelenül. Könyvében megmenekülésének történetét így írta le egyes szám első személyben: „Amikor leérkeztem, két bambuszpózna között találtam magam. Több száz vietnámi gyűlt körém, és félig eszméletlen állapotban hevertem előttük a földön. Hangosan kiabáltak, elkezdték tépkedni a ruhámat, leköptek, lökdöstek és szurkáltak." Ami ez után következett, legalábbis McCain szerint: öt és fél év szenvedés, kínzás és brutális bántalmazás, ami az amerikai hadifoglyoknak akkoriban kijárt Vietnámban. És mindez természetesen hozzájárult elnökké jelöléséhez: a háborús hősnek kijáró tiszteletet senki nem vitatta el tőle.

Van azonban valaki, aki a történetnek egy másik verzióját tárta fel és leplezte le: a ma is Hanoiban élő vietnámi veterán, Chuck Searcy, aki tagja a Vietnam Veteran Memorial Fund-nak (a vietnámi veteránok emlékét ápoló alapítványnak).

McCain főhadnagy (alsó sorban a jobb szélső).
– 1995-ben Mai Van On adott nekem egy levelet, szerette volna, ha azt eljuttatom McCain-nek – mesélte Searcy. – A levélben az állt: „Én vagyok az a fickó, aki kihúzta önt a tóból, és aki követte az ön sorsát éveken keresztül. A legjobbakat kívánom önnek és családjának, és remélem, hogy egy napon ön lesz az Amerikai Egyesült Államok elnöke." A levelet szeretetreméltónak és megindítónak találtam. Elküldtem McCain irodájába, és nem sokkal később maró hangvételű választ kaptam az asszisztenstől: „McCain szenátort nem érdeklik az ilyen fantázia szülte történetek." Nagyon sok abszurd és hihetetlen követeléssel találkoztunk – emlékezett vissza a 63 éves Searcy –. Elmenetem a tóhoz, és megkérdeztem az ott lakókat, hogy ez a történet igaz-e. És ők azt mondták: valóban, pontosan úgy történt, ahogyan azt Mai Van On elmesélte. A történteket a vietnámi kormány is megerősítette.

Később 1995-ben Searcy összefutott McCain-nel a veteránok találkozóján Washingtonban. – Megemlítettem neki mindazt, amit On úr elmesélt, és azt mondtam: magam is meggyőződtem arról, hogy mindez igaz volt. Erre ő azt válaszolta: „A pokolba is, szeretnék találkozni azzal a fickóval".

McCainnek szenátorként érdekében állt, hogy újraépítse az amerikai-vietnámi kapcsolatokat, ezért 1996-ban Hanoiba látogatott, és Searcy segítségének köszönhetően találkozott On úrral.

Searcy így elevenítette fel a történteket: – On úr vékony, kicsi ember volt. Látszott rajta, hogy életében csupán egyszer vagy kétszer borotválkozott, és egy nagyon régi egyenruhát viselt. McCane elé futott, a nevét ismételgette, McCain pedig megölelte őt. Aztán egy tolmács segítségével On úr elmesélte még egyszer a történetet, McCain pedig hallgatta. Nagyon érzelmesen mesélte el az esetet – tette hozzá Searcy. – Azt mondta: hirtelen meglátta, hogy egy ejtőernyős zuhan a kis tavukba. Mindenki félt, mert az emberek tudták, hogy egy amerikai pilóta van a vízben, és igazából nem tudták, hogy mit is tegyenek. On úr azonban ösztönösen cselekedett, letört egy bambuszágat, bele dobta a vízbe és utána ugrott. Az egyik szomszédja segített neki, és ketten végül is kimentették az ejtőernyőst. Nyilvánvaló volt, hogy McCain-nek mindkét keze és az egyik lába is eltört, ezért McCain lemerült a tó aljára. De a két férfi kihúzta őt és kivitte a partra.

Drámai képek a vietnami háborúról Bob Dylan zenéjére.

Amikor kikászálódtak a tóból, néhány férfi megtámadta McCain-t, fegyverrel ütötték-verték, és megszúrták a lábát, még mielőtt On úr közbe léphetett volna. Azon a napon On úr megmentette McCaint a megfulladástól, és ha ő nincs ott, akkor a férfiak bizonyára megölték volna.

McCain meghallgatta a történetet, de semmi különöset nem mondott rá. Csak bólogatott, és azt mondta: „Köszönöm szépen". És átadta On úrnak a szenátusi szuvenírt.

– Ez olyan ajándék volt, amit bárki megvásárolhat a Szenátus földszintjén lévő szuvenír boltban – jegyezte meg Searcy. – De On úr egészen halála napjáig úgy őrizte ezt a csekélységet, mintha az amerikai Kongresszustól megkapta volna a Becsületrendet.

S ha bár McCain úgy tett, mintha elhinné a történetet, ezt a részt teljes egészében kifelejtette az önéletrajzi írásából. Ezt követően soha semmiféle kapcsolat nem volt a két férfi között.

Amikor On úr 2006-ban meghalt, egy e-mailt küldtek McCain-nek, amelyben értesítették a halálhírről. Azonban a szenátor nem nyilvánította részvétét.

Hogy hitt-e McCain On úrnak vagy sem, azt nem lehet tudni. De az a tény, hogy visszautasította, hogy elismerje a vietnami férfi hősiességét – még akkor is, ha ő másik katonának mentette meg az életét – sokkal nagyobb fájdalmat okozott On úrnak, mint amiket McCain élt át a hadifogolytáborban, Hoa Lo-ban.

McCain szenátor On úrral Hanoiban 1996-ban.
A 70 éves Phung Van Chung, aki akkoriban a kínai kommunista párt tisztviselője volt, azt mondta: McCain kiválasztott egy számára kedvező történetet.

– Megtudtam, hogy McCain egy amerikai admirális fia, és mindenképpen életben akarták őt tartani, hogy szemtanúként befolyással lehessen az esetleges későbbi tárgyalásokra.

– Apám, mielőtt meghalt, arra kért bennünket, hogy ne adjuk el a medált, amit McCaintől kapott – mondta On úr veje. – Mélységesen hitt abban, hogy ha valaha bármelyik unokája Amerikába megy, a medál segíteni fog neki.

2000-ben, amikor elnöki jelölést kapott, McCain ellátogatott ahhoz a tóhoz, ahol majdnem meghalt. – A kísérete eljött a házunkig, McCain azonban távol maradt – mondta On úr özvegye, aki állítja: nincs harag a szívében. Szavai mögött azonban van valami, ami miatt úgy érezzük: szerinte a férje a hazugság és az árulás miatt sokat szenvedett.

Amikor összekészülődtünk, hogy induljuk és elköszöntünk On úr özvegyétől, az asszony megragadta a kezem és azt mondta: – Kérem, segítsen nekünk, hogy McCain úr emlékezzen arra, amit a férjem érte tett! Elég, ha néhány szóban értesíti a családunkat, hogy a szenátor hálás ezért.