Rost Andrea: Szeretem, ha letaglóz a művészet

Harminc éve kezdte a pályát, és huszonöt éve debütált a milánói Scalában Rost Andrea Kossuth- és Liszt-díjas, érdemes művész. A világ egyik legkiválóbb szopránja elárulta: nagyon boldog időszak ez most az életében, rengeteg szeretetet kap vissza a gyermekeitől, és művészként is sokat adhat. Ma ünnepeli 57. születésnapját, amelyet családja és barátai körében tölt.

– Boldog születésnapot szeretnék kívánni! Hogyan ünnepel?
– Nagy most a boldogságom, mert mind a két gyermekem hazajött. Nem egyszerű összehozni, mivel két világpolgárról beszélünk. Idén, húsvét előtt már el tudtunk tölteni együtt egy hetet a Balaton-felvidéken. Nagyon élveztük! Ők kérték, hogy így szervezzük. Örömmel töltött el, hogy a lányom és a fiam is haza szeretett volna jönni, és nem valahol máshol, Salzburgban vagy Párizsban találkozni. Gyerekeim, párom, barátaim és jó ismerőseim körében, fagylaltevéssel töltöm a születésnapom. 

– Van kedvenc fagyizója?
– Igen, onnan rendeltem házhoz. Van egy kisbuszuk – kicsit nagyobb, mint Bagamérié –, amellyel ideállnak hozzánk. Lehet fagylaltozni! Remélem elég lesz, mert sokan vagyunk! 

– Mit jelent ez a nap?
– Soha nem titkoltam a koromat, nem volt vele bajom. Az utóbbi időben azonban kicsit túlzónak érzem, hogy mindenki fiatal akar maradni, mindenki a fiatalok felé fordul. Fontos a gyermek, de azt gondolom, az is fontos, hogy a szülő hogyan érzi magát. Hiszen a gyermekek tanulásához, boldogulásához a szülők, nagyszülők sok-sok erőfeszítésére is szükség van. Nekik is egészségesnek kell maradni, ha másért nem, hogy segíthessék a gyerekeiket. Megnyugtat, hogy művészként is két gyermeket engedett nekem a sors. Ez fantasztikus dolog! A mai napig adok a közönségnek, de pont egy ilyen születésnapon érzem, hogy nagyon sok szeretetet kapok vissza a gyerekeimtől. Természetesen múlik közben az idő, amit igyekszem pozitívan megélni. Fontos, hogy az ember nyitott maradjon, ne csökkenjen a lelki, szellemi frissesség és a kíváncsiság. 

– A héten két nagy produkcióra is próbált. Ha jól sejtem, az egyik a Kékszakállú Juditja, amellyel a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon lép színpadra június 19-én. 
– Valóban gyönyörű előadás készülődik. Hamar Zsolt rendezi a darabot, és vezényli a Nemzeti Filharmonikusokat. Palerdi András oldalán fogok énekelni, ő lesz a Kékszakállú. Eddig csak koncertszerűen énekeltem Juditot, most végre „rendezve” is alkalmam nyílik. Emellett pedig folyamatosan próbálunk egy másik, új, közös projektet Lukács Miklóssal, Dés Andrással és Szandai Mátyással. Fantasztikus zenészek, nagyon élvezem a közös munkát. Ebben van magyar népzene, klasszikus ária, cigányzene, klezmer… – sokféle színt mutatunk meg a lelkeinkből. Kis kvartettünk debütálása – egyúttal az izraeli magyar kulturális évad zárókoncertje – október 23-án Jeruzsálemben lesz. Nagy megtiszteltetés ez mindannyiunk számára. Izgalmas zenei élmény részese lehet a közönség, és remélhetőleg Jeruzsálem után nagyon sokfelé visszük még ezt a produkciót külföldön és itthon egyaránt. Örömteli napok ezek! 

Fotó: Emmer László és Csibi Szilvia

– Sok interjúban fogalmazta meg, hogy szereti feszegetni a saját határait, szeret kísérletezni. Ezt is bizonyítja tavalyi turnéja lányával, Eszterrel. Két hang, két lélek címmel valami nagyon újat és izgalmasat alkottak a színpadon. Vannak hasonlóan izgalmas tervei, felkérései a közeljövőben? 
– Az igazság az, hogy mindig nagyon sok a tervem, amelyeket kénytelen vagyok redukálni. A következő interjúban már elárulhatom, hogy mi lett a körvonalazódó tervekkel. Mert ki tudja, melyik valósul meg? Harminc éve vagyok a pályán, huszonöt éve debütáltam a milánói Scalában. Utóbbi apropóján volt májusban egy reprezentatív koncertem. Az elmúlt harminc évemet pedig felöleli majd a december 22-i, a Budapesti Kongresszusi Központba tervezett hangversenyem. Ezzel is kicsit a fizikai határaimat feszegetem. És ha minden tervem megvalósul, akkor igen-igen sok dolgom lesz az elkövetkező években. 

– Ha a jubileumok kapcsán összegezni kellene, mit üzenne a következő operaénekes-nemzedéknek? Mit kellene tenniük ahhoz, hogy sikeresek legyenek ezen a pályán? 
– Keményen hangozhat, de ez a „biznisz” nagyon megváltozott. Egészen másról szólt a szakma, amikor harminc évvel ezelőtt indultam, mint most. Ahhoz már nem tudok hozzászólni, hogyan lehet valaki sikeres, hiszen manapság a sikert annyiféle úton el lehet érni. Az „ügyes pályákat” nem szeretem. Azt viszont igen, ha valakit meghallok, és letaglóz a művészete. De ez az én értékrendem. Vannak más értékrendek és másképpen sikeresnek mondott emberek a zenei pályán is. Mindenkinek megvan a maga útja. Ha tanácsot adhatok: azt kell csinálni, amiben valaki saját maga benne van, és érdemes figyelni az élettől kapott jelzésekre, hogy merre kellene továbbmenni. Szerintem nem szabad egyféle irányba belefeszülni. Arra is tekintettel kell lennünk, hogy mások szemében miben vagyunk jók, mivel el kell magunkat „adni” ezen a „piacon” – bármennyire is kíméletlenek a szavaim. A közönséget meg kell nyerni, és be kell hozni a koncertekre. A komolyzene pedig nagyon kifinomult füleknek szól, amelyre nevelni az embereket, örökre szóló feladat. Akkor miben is mérjük a sikert? Abban, hogy a koncertjeinkre milyen gyorsan mennek el a jegyek? Nos, ez is egy nézőpont. Nekem az kell, hogy elvarázsoljanak, hogy valami olyat kapjak, amit soha többé nem fogok elfelejteni. Számomra a sikert a tehetség, a lehetőség és a művészet szimbiózisa jelenti.

– A lánya követte a pályán. Nyilatkozta, hogy nagyon büszke rá, és hagyja, hogy a saját útját járja. Megkérdezhetem, hogy van-e esetleg olyan dolog, amit éppen a lányától tanult? 
– Imádom a gyerekeimet, és nagyon sokat kapok tőlük. A szülői feladat nem ér véget azzal, hogy az ember felneveli, taníttatja őket. Egyszer csak elkezdődik a szeretet gyönyörű, szép visszaforgatása, ami csodálatos dolog. Most ezt az időszakot élem, ami nagyon boldoggá tesz. A lányomtól mint művésztől egy kis szikárságot tanultam. Talán túlságosan is érzelmes ember vagyok, ezen a pályán fontos azonban, hogy legyen az emberben egyfajta önzés is. Belőlem eddig ez hiányzott. A gyerekemtől tanultam, hogy pontosan meg kell fogalmazni, milyen körülményeket szeretnénk egy fellépésnél. Korábban is ügyeltem pl. arra, hogy milyen ruha és ékszer van rajtam, de ő vezetett rá, hogy mennyire fontos az egységes és teljes színpadi látvány. Nagyon hálás vagyok érte. Eszter egyébként nagyon jól fotóz. Megörökíti a fellépéseinket, majd felrakja a közösségi hálóra. Tetszik, ahogyan a közönséggel és általában az emberekkel ilyenformán kommunikál. Ezt viszont már meg sem tudom tanulni. A fiamra is büszke vagyok: nagyon szépen megállja a helyét az életben. 

 – Sokat utazott, gyönyörű operaházak, színházak színpadán állt. Melyik a legkedvesebb a szívének? 
– Nehezen tudnék egyet kiválasztani, sok szívem közepe van. Hisz az, hogy eljutottam a milánói Scalába, elválaszthatatlan attól, hogy 1991-ben a bécsi Staatsoper magánénekese lettem. Ott hallgatott meg a fantasztikus karmester, Riccardo Muti, aki aztán meghívott a Scalába. Ebben a folyamatban tehát a sorrend a következő lenne: a Magyar Állami Operaház, a bécsi Staatsoper, a Salzburgi Ünnepi Játékok és a milánói Scala. Budapesttől sohasem szakadtam el igazán, még akkor sem, amikor a második házasságom évekig Berlinhez kötött. Onnan is hazajöttem. Nagy adománya az életemnek, hogy ilyen sok szívemnek kedves hely van a világban.