Tizenegyezren gyalogoltak át Auschwitzból Birkenauba

Ha az ember egy AN–26-os katonai repülőgép fedélzetén együtt utazhat Alföldi Róberttel, a Nemzeti Színház igazgatójával, Fröhlich Róbert Dohány utcai főrabbival, az amerikai és az izraeli nagykövettel, miniszterrel, színésszel, a zsidó hitélet magyarországi vezetőivel, mindenképpen különleges alkalomnak számít. És ha az úti cél – Szekeres Imre honvédelmi miniszter meghívására – a lengyelországi Oswiecim, azaz világszerte hírhedtté vált nevén: Auschwitz, az Élet Menete rendezvénye, akkor ez a különleges alkalom élménnyé avanzsál. Megrázó, mégis felemelő élménnyé.

Az auschwitzi koncentrációs tábor

Persze mára azért változott a világ 1945-höz képest. A hírhedt „Arbeit macht frei" felirattal szemben pizzéria, étterem és szálló jelzi, hogy szerencsére 2008-at írunk, a láger múzeummá lett, a világ tán legdöbbenetesebb múzeumává. Idegenvezetőnktől megtudjuk, hogy tavaly 1 millió 200 ezer látogató járt itt, és 350 munkatárs segíti a turistákat, hogy saját anyanyelvükön hallhassák az elborzasztó, igaz történeteket. A lesújtó számokat, adatokat, mely szerint 1941 és 1945 januárja között 6 millió ember, közte hatszázezer magyar vesztette itt életét. Hogy a birkenaui krematóriumban 1944-ben naponta legalább 5000 embert égettek el, miután Ciklon B gázzal megmérgezték őket; hogy két tonna emberi hajat nyírtak le a fodrász kápók; hogy ebből az emberi hajból fontak szövetet; hogy nőket sterilizáltak és törpéken végeztek emberkísérleteket; és még hosszasan sorolhatnánk a szörnyűségeket.

Megemlékezők a lengyelországi Birkenau haláltáborban: az Élet Menete rendezvényre 53 országból több mint tízezer résztvevő érkezett. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Melyek közül talán az egyik legextrémebb: Rudolf Höss SS-vezér, a láger parancsnoka egy nyolcszobás, két fürdőszobás, takaros kis villában élt családjával – 40 méterre a krematóriumtól, melyben százezrek pusztultak el. Hösst 1947-ben akasztották fel a tábor területén, a krematórium és egykori háza között – félúton.

A szavak természetesen nem alkalmasak arra, hogy az ember azokat olvasva úgy érezzen, mint a helyszínen. Igaz, ezen a napon Auschwitz is másról szólt, mint általában. Ezrek hömpölyögtek a kiállítóhellyé lett barakkokban, és hirdették a túlélést.

És a gondolat a tudósítóban is felvetődött: mi vagyunk talán az utolsó korosztály, amely szülőktől, nagyszülőktől, barátoktól, ismerősöktől, azaz a tragédia túlélőitől hallhatott e szörnyűségekről. Még néhány év, húsznál több semmiképpen sem lehet, és elfogynak a túlélők. Ezzel a mi felelősségünkké válik az, hogy e tragédia ne merüljön a feledés homályába, a világon mindenki lássa és tudja: Never again, Soha többé.

A 18. számú magyar barakk

A három kilométeres séta, az Élet Menete előtti állomásunk a 18. számú magyar barakk volt. A múzeum vezetői valamennyi érintett náció számára kiállítóhelyet létesítettek, s mivel sajnos a magyarországi zsidóságot 1944-ben szinte egy az egyben ide deportálták (Budapest után Győr megyéből érkeztek a legtöbben), hazánknak külön barakk jutott. A kiállítás XXI. századi technikával és módszerekkel érzékeltette az 1944-ben történteket, és ha nem lenne éles paradoxon, bátran állíthatnánk: szép. De inkább maradjunk az ezt látni kell és a megrázó kifejezéseknél, melyek sablonosak ugyan, de feltétlenül igazak.

Fröhlich Róbert, a Budapesti Zsidó Hitközség főrabbija imát mond a haláltábor magyar barakkjánál. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI 
Az épület előtt tartotta megemlékezését az Élet Menete magyar szekciója, és az alig félórás műsor torokszorítóan alakult. A néhány száz magyar zarándok előtti bevezető után Aliza Bin-Noun, Izrael magyarországi nagykövete lépett mikrofonhoz. A ránézésre sziklakemény, ötven körüli asszony mondandóját remegő hangon azzal kezdte, hogy idegességében nehéz szavakat találnia. Életében először jár ugyanis azon a helyen, ahol elvesztette a szüleit. Az érthetően rövid beszédet követte Hajdú István színművész, aki Radnóti Miklós Töredék című versét szavalta el. Ami ugye így kezdődik: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra..." Ezután Szekeres Imre lépett a mikrofonhoz, s nem tagadom, kissé sajnáltam, mondván, ilyen szituációban – vágni lehetett a csöndet, kézzel fogható volt a fájdalom – lehetetlen figyelemre méltó mondatokkal előrukkolni, pláne egy politikusnak. Tévedtem. A miniszter néhány mondat után elővett egy papírt, és fölolvasta szülővárosa, Jászapáti auschwitzi áldozatait. A döbbenetes lista 178 névből állt, és több percen át visszhangzott a hangszórókból.

Szekeres Imre honvédelmi miniszter a barakkokat is felkereste Auschwitz-Birkenauban.
Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
A rendkívüli, igazán méltóságteljes protokoll után a különböző, 53 országból érkező tömeg összeállt, és – a zsidó hagyományoknak megfelelően – a sofár (leginkább talán a vadászkürtre emlékeztető hangszer) hangjaira elindult Birkenau felé az Élet Menete.

Az Élet Menete

A három kilométeres séta neve is sokatmondó. Hiszen méltán hívhatnánk a Halál útjának azt a szakaszt, melyet Auschwitzból a birkenaui krematóriumokig több millióan végigjártak. A név- és ötletadó floridai szervezet azonban éppen ezt a gondolatot fordította meg, és érte el mára, a huszadik évfordulóra azt, hogy a több mint tízezres tömeg javarészt vidám, életerős, boldog fiatalokból állt. Fekete színt szinte sehol sem láthattunk, kék egyendzsekiben hirdették az Élet Menetét.
Igaz, a sor nehezen indult meg, mivel csaknem egyórás késéssel érkezett az élre a legfontosabbnak tartott ember, Gabi Ashkenazi. Az izraeli vezérkari főnököt honfitársai részéről túláradó szeretet és ennél is nagyobb biztonsági intézkedéssorozat fogadta. Hiába, arrafelé a hadsereg első emberének lenni mást jelent, mint mondjuk az EU tagállamaiban vagy mifelénk. Más kérdés, hogy a semleges tudósítót ez is elgondolkodtatta...

A náci népirtás hatmillió áldozatára emlékeztek. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
A legnagyobb érdeklődés mégsem őt kísérte. Történt, hogy magas rangú társaságomnak köszönhetően viszonylag elöl lépkedhettem a tömegben, amikor feltűnt mellettem egy ismerős arc. Nem hittem a szememnek, ezért megszólítottam: „Avram?" És mivel rám nézett, tudtam, hogy nem tévedtem. Karnyújtásnyira állt tőlem Avram Grant, a Chelsea futballcsapatának edzője, aki tizennégy órával korábban Londonban jutott be együttesével a Bajnokok Ligája-döntőjébe. A lehetőségtől megszeppenve félszegen gratuláltam, sok sikert kívántam a fináléhoz, amit megköszönt, majd arrébb állt. Néhány perccel később persze más is felismerte, és egyszer csak a harmadik sort kezdte filmezni és fotózni a népes médiasereg.

Pontosabban a harmadik sorban Avram Grantot. Akit hamar ki is emeltek a tömegből, elvégre nem sokkal később Gabi Ashkenazival ölelkezett össze.

A séta fegyelmezetten, rendben, de nem csöndben, fájdalommal telve zajlott. Mindenki beszélgetett, sokkal inkább mosolyt, mintsem könnycseppeket lehetett felfedezni a résztvevők arcán, valóban az Élet Menetében lépkedtünk. Még akkor is, amikor elértük a hatalmas mezőn fekvő birkenaui haláltábort, a világ legnagyobb magyar temetőjét.

Egy olyan temetőt, melyben hatmillióan nyugszanak, és egyetlen koporsó, egyetlen szál virág sincs a tiszteletükre.

Never again.