Darvasi László: Nagypapáim

Nem is az, hogy annyira az ENSZ-be szeretnék menni, egyelőre nem tervezem, talán majd később, de viszont eszembe jutnak a nagypapáim. Nos, az egyik nagypapám igazi, okleveles vitéz volt, és a második világháborúban veszett oda. Ez a nagypapám Horthy Miklós feltétlen híveként élte az életét, és ennek a véleményének többször is hangot adott, s ebben, illetve jó keresztény szellemben nevelte szomorú sorsú családját. Őt sajnos nem ismertem, csak a családi legendáriumok által hallottam róla. Elment a háborúba, nem jött vissza. A másik nagypapám viszont szocdem volt, vasutas, szerette a fehérbort, a bajusza puha volt, és ötvenhat októberében egy vidéki kisvárosban megmentette a párttitkárt, jóllehet sok köszönet nem volt a dologban, legalábbis nem lett belőle pufajkás sem egyéb tótumfaktum, csak nyugdíjas papa, de annak kiváló.

Ezt csak azért mondom, mert a legújabb honi fejlemények szerint már a nagypapákon is nagyon sok múlik, karrier, előremenetel, egyéni boldogság, de néha még az ENSZ fényezett padsora is. A magyar apákról már tudjuk, hogy veszélyes alakok voltak, besúgtak, elárultak, kussoltak, dekkoltak, kibekkeltek, alámerültek vagy elmenekültek. Az úgynevezett „szülőzés", vagyis az elődök cselekedeteit a gyerekek szemébe vágni, mifelénk többnyire önfeledt és gátlástalan zsidózás, s hiába a szokásos jajkiáltás, hogy fiúk és lányok az apák bűneiért, és mindenfajta nemzetrontó gaztetteiért nem felelnek, az apák mégiscsak terítékre kerülnek újra és újra. De azt még nem hallottam, hogy valaki, nem is akárki, éppenséggel egy magasan kvalifikált, tiszteletre méltó emberjogi egyetemi oktató, innen, a mi hazánkból azért sem kerül be az ENSZ szervezetébe, mert a papája hajdúsámsoni görögkeleti pap lett volna.

Azért ezt a dolgot az ENSZ-szel kapcsolatban ki kellene vizsgáltatni. S az ügyben nyilván a magyar külügynek lenne halaszthatatlan teendője. Vajon az ENSZ-nek a hajdúsámsoniakkal van baja, vagy a görög katolikusokkal, vagy csak a hajdúsámsoni görög katolikusokkal, esetleg egyik csoporttal sem, csupán csak a leszármazottakkal?! Még nem tudni. Várnám a vizsgálat eredményét. De a lényeg talán nem is ez lenne. Lám, a történelmi felelősség kérdése túlfutott az apákon és az édesanyákon, már a nagypapákról is szó van. Illetve így a nagymamák hite, foglalkozása, világnézeti meggyőződése sem kerülhető meg. Ráadásul már csak azért sem, mert többnyire a nő felel azért, hogy a férfiből mi lesz. Elég az hozzá, hogy eztán jöhetnek a dédik, aztán pedig azok a fránya ükszülők, egészen addig, amíg, sercegés, ropogás, valami furcsa zaj surrog a túlvilági vonalban, pedig csak MZ/X jelentkezik bea harmincadik századból, hogy állati nagy bajt csináltunk azzal, hogy éltünk.