Farkas Csaba: Darvak, északnak szállva

– Csucsukám, beszeded a ruhákat? – kérdezte (mondta) Á.
– Beszedem, Csucsukám – mondta Thakács (ugyanúgy hívják egymást mindketten). Hétvége-vége volt, vas. du., egyketted öt felé.
Thakács kiment a folyosóra (4. em.), hogy beszedje a ruhákat. Az ég narancskék volt, rózsaszín-piros felhőkkel, az esthajnalcsillag már fönn pislog s hunyor’g, a nyárfák kopaszan alszanak, nem dőlnek be az időjárásnak, nem éreznek késztetést a rügyezésre, hisz, ha mégis visszájára fordulna az időjárás, röghöz kötve és kötötten mit kezdenének magukval?... (Egyébként nem is annyira a hideg veszélyeztetné őket, mint inkább a kiszáradás, hisz párologtat a levél.) A tél telt, jan. közepe volt, 15 °C, darvak vonultak s krúgtak, északnak, a tundrák iránt. „Pedig már rég Afrikában kellene lenniük" – mondta magában Thakács –, „de hát, de hát ez az idő..."

– Szegények, teljesen meg vannak zavarodva, nem tudják, mi van – mondta Á., miután Thakács lelkesen beszaladt a szobába és darunézőbe invitálta a folyosóra. – Láttad volna tegnap ilyenkor, nem ennyi volt, százszor ennyi. De te aludtál – így Á. Igen, műmérsékleti rekord hőmérsékleti rekordot dönt meg, küszöbön toporog a globális fölmelegedés, a darvak, ha csak lehet, mégsem vágnak neki a tengernek, elvégre nincs hó, s még maradott kukorica and mezei pocok and napraforgó and szétvágott cukorrépamaradvány a földeken, ölég.
Nem akarnak versenyezni, inkább elviselik a perifériát, semhogy. („Igen, vannak ilyenek" – bólint lelki fejével [lelki fejével?!, minő képzavar, szinte immár nem is az, vagy még azabb...] Thakács.

„A pisztráng sem azért megy föl a hegyeknek patakjába, mintha annyira szeretné a gyors folyást, hanem hogy ne kelljék versengnie, ne szuszogjon a nyakába senki.) Szóval, a daru. Elszállhatott volna Afrikába, a nagy sós tavak vidékére, de ott már annyira összegyűlt a sok vándormadár, hogy – gondolták –, ha nem muszáj, nem növelik a nyüzsgést. Inkább fáznak egy kicsit, inkább vállalják, hogy többet kell az élelemért keresgélni, de maradnak a tél és nyár határán, ezen a napról napra változó helyszínű, észak s dél közt rezgő-mozgó, amőbaként módosuló gránicon. Ha fönnáll a veszély, éjszakáztukban odafagynak a földhöz, 100 km-rel lejjebb húzódnak a magas Északtól, amennyiben megenyhül az idő, indulnak ismét fölfelé.

„Ez zajlik most is" – nézte Thakács a vízszintes, folyton változó, lágy „V"-t (ami olykor nem is volt „V", elnyújtott, ferde törtvonal, vagy zárójel, amit csak megnyitott Valaki, és soha, soha nem zár be senki sem) formázó, észak felé irányuló, szívfájdítóan krúgató daru- (Grus grus; lám, lám, tudományos név is keletkezhet hangutánzószóból) -csapatot a narancskék égben. – A Nap már a házak sötét sziluettje alkotta műhorizont alatt; csillapuló városzsongás, távoli-messzi, összefolyó-halk kutyaugatás. Még némi baromfiudvar-szag is érkezik a kutyaugatás-zsolozsmával, Alsóváros irányából (délről fúj a szél, hozza a hangot, szagot, mindjárt érkezik vele egy napsugarasház-oromzat is a légben [és beragyogja, pirosbor-színben, a lemenő Nap], s a száradó paprikafüzér).

...Távolodnak a darvak – nem vitorláznak, nem „termikelnek", nem tartja őket fölszálló légáramlat a magasban, eveznek sietve, szinte furcsán-sűrű szárnycsapásokkal), narancskékből immár kéknarancs az ég és mire újra a darvak után pislantana Th.: már beesteledett, fény van, de Nap- helyett lámpa-, folyosó – lelátással az udvarba, rálátással az égre – helyett utca; sehol a sok madár. Ő maga pedig a szobában s ír... írja ezt.
„Hogy kerültem én ide, és mikor?" – kérdezi magában (-tól) Thakács.