Farkas Csaba: Fordított Nazca-fennsík

...Thakács ment, ment a Dóm téren, „az árkádok alatt" – voltaképp: mellett –, és egyszer csak megpillantotta a madarat. Látni eddig sosem látta, de rögtön tudta, mit lát. A dóm sólymát észlelte, a vándorsólymot, amint lebeg, lassan, mozdulatlan, kissé behajlított szárnnyal, s eltűnik a könyvtárépület mögött. Nyugat felől lengett a szél, legalábbis félig-meddig, nyugatias áramlás, és e széllel szemben haladt lassan – a vitorlások is tudnak csaknem széllel szemben haladni, s a horgászatban alkalmazott vízisárkány a sodrással szemben – a dóm sólyma, nyugatnak. Kicsit a torony fölött volt, kicsit mellette, pár másodpercig tartott az egész, mihamar eltakarta a könyvtár – de Th. olyan intenzíven nézte, hogy örök életre belévésődött a látvány.

„Van-e arra esély, hogy továbbadható az élmény?" – tűnődött Thakács, fölzaklatottsága csillapodtán; közönyösen jöttek-mentek a járókelők a járdán. „Mintha a Nazca-fennsík egyik, sok kilométeres madáralakja elevenedett volna meg, oly hihetetlen, s egyszersmind oly félreismerhetetlen volt – csak a sólyom, a dóm sólyma, a légtérben tartózkodik, s a földről nézendő. Oly ismert e sólyomalak, oly sokaktól ábrázolt már rajzban-szóban, írásban is, mindeközben élőben nem látható – illetőleg, akik látják, nem tudják, mit látnak, nem is látják; nem fókuszál rá, keresztülfut a tekintet rajta, kezdő számítógép-fölhasználó sem észleli az általa elkövetett hibát, nem tudja, mit kell nézni –, hogy az inger nem lépi át a küszöböt.

„Tulajdonképpen elcsépelt ez az egész, ismeretlenül is elcsépelt, ahogyan az ufók is elcsépeltek, anélkül, hogy konkrét ufót látott volna az egyén. De ha egyszer azonosítatlan repülő tárgyat lát, Balaton ege fölött lebegő, sokáig egy irányba menő, majd hirtelen ill. többszörösen irányt váltó-kanyarodó csillagot! Dél-alföldi ablakból (4. em.) kitekintve, látszólag egészen alacsonyan elsuhanó, a szemközti tető mögött eltűnő, szintén látszólagosan holdnyi, a valóságban hihetőleg féltéglányi – és ugyanily széles sávot maga mögött hagyó – tárgyat! Vagy akár, s ez immár nem ufótéma, melléknapot (ún. halo-jelenség), fátyolfelhős-napsütötte égbolton, unatkozva kitekintve vonatablakból! Rögvest megváltozik hozzáállása. „Melléknap" – mondja magában, míg nem észlelt melléknapot –, „halo-jelenség. Persze. Biztos létezik. Nyilván." – S ásít is hozzá, de amikor megpillantja a fátyolfelhő mögül kibukkanó, eredeti, igazi napot, s rá nem jön, hogy amit az előbb látott – sőt még mindig lát, fokozatosan elhalványodóan –, az a melléknap, innentől megváltozik hozzáállása. És roppant nehezményezi: midőn megkísérli elmesélni az ügyet, mások viselkednek ugyanúgy, mint eddig ő: „Melléknap, persze, biztos létezik, ennyit erről, haladjunk tovább". Ilyen a dóm sólymaügy tehát.

Nem kommunikálható. Amilyen óriási jelentőségű a közlésfolyamat egyik résztvevője számára, oly semmitmondó a másiknak. Vannak mondhatatlan dolgok, melyeket az avat elmondhatóvá, hogy keresztülmegy rajta az ember. „A dóm sólyma..." – ez így, kimondva, annak aki nem látta még a dóm sólymát, nemcsak elcsépelt, annál rosszabb: giccsgyanús. Mint a „gyöngyvirágos tölgyes" szókapcsolat. Az ember, míg nem bóklászott gyöngyvirágos tölgyesben, hajlamos stilizált-bukolikus fordulatnak tulajdonítani e szókapcsolatot, melynek egyetlen funkciója a valóságelfödés. Ha ellenben kikerül egy gyöngyvirágos tölgyesbe – egykoriban jellemzőek volt a Dél-Alföldre e növénytársulás, néhol akad ma is –, nem szűnik meg fölemlegetni. Ám többnyire nem kerül ki, így azután... „Aki vándorló antilopnyájat saját szemével nem látott, annak hiába beszél a holt betű" – írta le egy nagy utazó, réges-rég. (Kikölcsönözve a kötet: a kölcsönkönyvtárból, melynek épülete mögött eltűnt a sólyom, a toronytól lassan lebegve, félig-meddig szemben a széllel, nyugat felé.)