Farkas Csaba: Újévi csönd

A reggel. Az újévi, üres város. A városmorajlás-hiány. A petárdadörrenések éjszakából itt maradt, tompa emléke. A járdába taposott, színes-megszürkült konfettik. A csönd.

Az ablakon túl: a szürke ég és a szürke épület; szürke ég alatt szürke négyemeletes. Nem mozdul semmi. Kora reggel itt húztak el a varjak – kiváltságos hely ez: épp a varjak légi folyosója alatt van ez a ház; mi lenne, ha még ez sem lenne. És mi az, hogy „ha még"? Nem azzal a szemmel kell nézni a varjak röptét, mint ahogyan nézi az ember; tudatában kell lenni annak, hogy ez sem lesz sokáig. (A Balatonon – emlékszik rá gyerekkorából Thakács – egykor kilométerhosszan ívott a küsz. Az ember elindult a part mentén, s mehetett, mehetett órákon át, mindenütt az ívó haltömeg az élénkzöldmoszat-szakállú, bíbor, parti kövek előtt. Lilán nyüzsögtek a pár centis halak; köztük néhol egy-egy halványzöld. Az ember Siófokon ugyanazt látta, mint Máriafürdőn. Ma? A furcsa az a dologban, hogy ma is hajlamos úgy vélni az ember: a Balaton tele van küsszel. Itt is egy ívó csapat a kövezés előtt, ott is... Tényleg soknak tűnik e haltömeg. De ez a sok egészen más, mint volt régen. Az ember egy bizonyos határon túl elveszti a mennyiségérzékelését, ha azt mondja, százezernyi, ugyanaz a kép merül föl előtte, mintha azt mondaná, sokmillió. Pedig hát a kettő között mutatkozik egy csekély különbség. Önmagában mindkettő sok, de az egyikhez képest a másik iszonyatosan kevés. A százezer és a sokmillió között van akkora különbözet, mint a százezer s a nulla között.)

„A varjakkal is nemsokára így járhatunk" – mondja magában Thakács –, „s ez olyan természetesnek tűnik majd mindenkinek, mint most az, hogy itt vannak. Akkor az lesz a természetes, hogy nincsenek. A darvakkal is így vagyunk. Senkinek sem jut eszébe megrökönyödni azon, hogy nálunk nincsenek darvak, csupán átvonulnak időnként (Á. épp szilveszter napján látott egy csapatot a folyosóra, a folyosó előtti égre néző konyhaablakból), holott a daru egykor a magyar nép legkedvesebb madara volt, és épp itt, a Dél-Alföldön fordult elő legnagyobb tömegben. De mára elvesztette jelentését mindez. Mintha valamiféle jelentés nélküli dolog lenne, mintha díszítősor, mely sehol nem kapcsolódik a világhoz. Mintha a világon kívüli lenne. Mintha hieroglifa volna, ami régen magától értetődő jelentéseket hordozott, most csak önmaga lenne, érthetetlen-érdektelen jel. Nem is jel, jelentés nélküli ábra csupán" – mondta magában Th.

És már megy Thakács az újévi utcában, zörögnek a csörgőfák lampionszerű, száraz, térbeliháromszög-termései. Egy, a némaságból hirtelen feltűnő, elzörömbölő villamos. Mintha sűrű ködből bukkanna föl, és sűrű köd nyelné el ismét, nem sokkal ezután. Egy indokolatlan autó, hirtelen elzúg valahonnan valahová. A légben csak egy-egy, elkésetten száguldó gerle; a varjak már rég a határban. „Jelenlétük önmagában is szürrealisztikus" – véli Th. „Mit eszik ez az óriási madártömeg? Mi akad az üres határban, ami itt tudja tartani őket? Mi az, amiről nem tudunk?
Szedik a mezei pockot, eltelelt rovart, csimaszt? A növényi részeket, a kinn maradt, tört kukoricacsövekről a szemeket? Annyi növényi ez meg az a világon nincs, amit egy nap alatt föl ne szedne e rengeteg varjú. Ennyi mezei pocok sincs. Mondjuk egy hét alatt végezniük kellene az itt lelhető táplálékmennyiséggel, s vonulni tovább. De nem vonulnak, maradnak tavaszig. Ezt kellene eltanulni a varjaktól. Megélni a semmiből."

„Persze" – disszertált tovább –, „megélni sem lehet a semmiből. Nem véletlenül fogynak, bár változatlanul nagyon soknak tűnnek, a varjak. És nem lehet megélni talpalatnyi hely nélkül. Nem véletlenül tűntek el tőlünk a darvak, nem véletlenül vonulnak csak át. Az, hogy nevük mindennapos – az évmilliókon át való sokságnak a belénk rögződése. Még nem fogtuk föl: nincsenek, ó, nincsenek."

...Zörögtek a kis utcában a csörgőfák a szélben, a sugárúton elzörömbölt egy-egy villamos.