Szív Ernő: Visszatérés

Nem tudom, talán a tisztasággal kellene kezdeni. Hogy lehetne valamivel tisztább ez az egész hóbelevanc, kicsit festőibb, kékebb és fehérebb, nem pedig ez a szürke, másnapos lötty. Egy tisztább, tágasabb, felvilágosultabb ország várna bennünket reggel, nem pedig egy szürke férfi, vagy egy szürke nő költögetne, hogy vedd fel a szürke ruhádat, idd meg gyorsan a szürke kávédat, és menj, szaladj a szürke munkába, Ernő. Vagy ssss, Ernesztina.

Például lennének, no igen, ugyanúgy lennének kutyák is, ugatnának az ablak alatt, ugatnák a lelkedet, a kócos kis gondolataidat, de ezek színes kutyák lennének, nem ilyen szürkék, ilyen korcsnak is korcsok. Ugass színesen, ha ugatsz, kérlek szépen. Nahát, például Erdély is színes lenne! És színes hírek tartanák benned a lelket a színes szakadék fölött, színes születések és színes temetések színesítenék az életet, színes tüntetések zajlanának országszerte, és színes ellenőrök büntetnének, illetve egy színes korboncnok színes szikéje csillanna meg színes halálunk fölött. Azt hiszem, talán szerelmesnek kellene lenni, hogy így legyen. Az ember abbahagyja a másik kínzását, leteszi a lélekfacsargató kampót, az irigységszeletelőt, a beárulós, vádaskodós, megsértődős képeslapokat, és eltátja a száját, mint Frick Jenőke tizenkét éves életóvodás, aki először döbben rá a konyhás néni testi mivoltára, hogy te atyaúristen, miféle mellek és hónalji barlangok remegnek a daragaluska pokla fölött.

Úgy csodálkozunk, mint egy érett narancs. És azt mondjuk halkan, megilletődötten, szelíden, hogy. Nos, azt mondjuk, ó, drágáim, hiszen szerelmes vagyok az életbe, de ezt ne úgy képzeljétek, hogy nem fizetek adót, vagy középen harapok a kiflibe, vagy horkolok orgazmus közben! Nem, nem, nem így! Van nálunk pénz, igazolvány, bérlet, bohócsipka, és büntetési csekk is! Dolgozunk, van véleményünk, álláspontunk, és olykor revideáljuk a szomszédunkról alkotott, egészen lesújtó véleményt.

Amikor szerelmesek vagyunk az életbe, az csupán azt jelenti, bár jól tudjuk, hogy nem jön, de mégis várjuk, mindig csak várjuk az angyalt. Várunk valami ilyesmit, jót, jóságot, kedvet, a csillogó sztaniolpapírt, amelybe a boldogság maradékát csomagolták, azt a kis fényt, ami átüt a szürkén, a fekete-fehéren. Megtudtuk időközben azt is, hogy a szerelem nem a beteljesülés, de a várakozás legfelső foka. Aki elfárad, nem várakozik. Az csak álldogál, a szürke ég alatt, és szürke lesz maga is.

Kedves Istenem, egy fáradt országból írunk neked, ha olvasol tárcákat, de ez a fáradtság nem a jól elvégzett, nagyvonalú munka utáni jóleső zsibbadás. Ez ilyen rossz fáradtság, gonosz fáradtság, elgyötörte itt az embert. Beengedték az angyalt, és azt hitték, hogy jó lesz nekik. De nem az angyalt engedték be. Nem. Ha kint marad, angyal, ha bejön, már nem az. Maradjon kint. Kopogtasson rendületlenül. Üsse az ajtót, mi meg várjunk rá, és szeressünk. De ne jöjjön meg. Ne jöjjön meg senki, akire várunk.