Bakos András: Fél négykor, reggel

A szokás mégiscsak mindenkinél nagyobb úr, az egészségügyi miniszternél is nagyobb. Ezt állapítjuk meg, amikor reggel fél négykor kinyílik a kórházi kórterem ajtaja, és jó hangosan megkérdezi a nővér, hogy kell-e tiszta – mármint hogy ágynemű, hálóing, egyéb – valakinek. Lehet, valakinek kell, és biztos, hogy ezután senki sem alszik tovább.

Ezt az időpontot mi inkább hajnali fél négynek mondanánk, de meglehet, ez csak árnyalatnyi különbség. És ha belegondolunk – mert ráérünk gondolkodni – azt is belátjuk lassan, hogy nem kell nekünk reggel kilencig aludni, mint – állítólag – az osztrák kórházak betegeinek, hiszen ágyban vagyunk szinte mindig, alhatunk apránként, nappal is eleget.

A kórház a benn fekvő emberek számára úgynevezett hotelszolgáltatást is nyújt. Ha ezt halljuk odakinn, egészségesen, valamilyen rendezvényen, akkor persze csodálkozunk. Ízlelgetjük ezt a szót: milyen különleges viszonyban áll azzal, amit valójában jelent. Olyan ez, mint amikor a mérnökök utcabútornak nevezik a padot és a biciklitárolót. Eszünkbe jut az egyszeri, de annál alaposabb szellőztetés; a reggelire kapott felvágott a kenyérrel, a szomszéd beteg – aki, dacára annak, hogy csúnyán, szilánkosra tört a lába – halkan, mosolyogva jegyzi meg, talán harmadszor is, hogy nem eszik húst. Ekkor jön a bocsánatkérés, és a sajt, a felvágott helyett.

És persze tudjuk, ezt az egészet nem a mi bosszantásunkra alakították ki így; ez így volt mindig, így lesz sokáig, biztosan rengeteg körülmény szomorú együtthatásának következménye az, ami itt történik, velünk és mindenkivel. Ilyen körülménnyé válik az is, hogy ingerültek, lemondóak, keserűek leszünk, miközben – saját gyógyulásunk érdekében – inkább vidámnak, bizakodónak kellene lennünk. És lehet, hogy közben csak gyöngék és igazságtalanok vagyunk – hiszen, tessék, itt azért meggyógyítanak bennünket. Ezeknek a körülményeknek a töredékét sem ismeri a szigorú szemű, gyakran emlegetett egészségügyi miniszter, feltételezzük, őt még nem is ébresztették soha hajnali fél négykor.

De ez a közeg azért is különleges, mert ha valami jó ér, azt megtanuljuk becsülni. Megjegyezzük például, hogy az orvos minden alkalommal végigsimít a törött, éppen összeforró sípcsont fölött a lábon. Egyfajta ösztönös, gyógyítónak szánt mozdulat ez; aki óvodás korában elhatározza, hogy orvos lesz, ezt a mozdulatot már akkor gyakorolja, mert hisz abban, hogy az érintése is gyógyít – és ezt jó látni, mindezek ellenére.

Amikor meggyógyulunk, kifizetjük a díjat, azt, amit mostanában kell. Magától értetődő – és ezen nem is csodálkozunk –, hogy ha szombaton reggel kilenckor hagyjuk el a kórházat, akkor az aznapi díjat is kifizetjük. Kinyílik és becsukódik az ajtó, kinn vagyunk, és reméljük, hogy mostanában, úgy öt-hat évig nem kell visszajönnünk. Lehet, ha pár év múlva arra járunk, és látjuk a házat, föltámad bennünk a kíváncsiság, hogy vajon most épp mi a helyzet, ki lehet az úr odabenn.