Történetek

2007.03.02. 15:19

Jurkovics János: Üres a város

"Mint egy lehangolódott zongora, olyan a város nélküled, kedves. A magasban négykezes futamokat sodor a szél, de hamisak a hangok, a harmóniák. Mióta elmentél, az idő mintha eret vágott volna magán: megalvadnak a pillanatok."

Mint egy lehangolódott zongora, olyan a város nélküled, kedves. A magasban négykezes futamokat sodor a szél, de hamisak a hangok, a harmóniák. Mióta elmentél, az idő mintha eret vágott volna magán: megalvadnak a pillanatok. Dermeszt az égre tátogó üresség, az emlékezést le-legyűrő feledés, az, hogy Adria-kék szembogaradból végleg kiköltözött a házak, az utcák képe, a Tisza vánszorgása.

Sosem hittem, hogy egyszer otthontalannak érzem a várost. Az utcákon döglesztő nyarak, sárarcú telek bukdácsolnak. Legszívesebben kikerülném őket, mert jobban vonz egy régi ősz. Akkoriban menedéknek bizonyult a paneldzsungel, a lakótelepi tömb, amelyben éltél, a lakásod, az ágyad, ahol eleinte örömhullámok csaptak át rajtunk, s ahol végül megéreztem, hogy velem vagy ugyan, ám tested lassan veszít forróságából, majd mindinkább magamra maradok. Idővel még fel-fellázadt hűségem, és a tűnt ölelések béklyójában gyűlöltem azokat, akik voltak utánam.

Mostanában, hogy szavaim élét kerekre koptatták a hosszú csendek, próbálom közönnyel szemlélni a várost. Látom a parkban azt a padot, amelyen ülve végigsimítottam harisnyátlan lábad, s amelyen mára egy hajléktalan ütött tanyát. Bevillan a töltés mellvédfala, rákucorodva fagylaltoztunk, vagy a színház nézőtere, ahol három felvonáson át fogtuk egymás kezét. Kedvenc éttermünkben már mások ülnek az asztalunknál. Az ablakon át figyelem, ahogyan gyertyalángnál nézegetik a vörösbor tükrösségét, mint mi egykor. A pincérek is kicserélődtek. A másik vendéglőt régóta egy telefontársaság lakja. Az átellenben lévő buszmegállóban sem látlak várakozni. Mi tagadás, odaképzellek, akárhányszor arra járok.

Ha egyedül ballagok a Tisza-parti korzón, kéretlenül is magányomhoz simulsz. Bámulom a lármázó sirályokat, az épületek ablaküvegeit, amelyeken alakod sejlik fel. Érintenélek, de lesiklik rólad az ujjam, beszívnám az illatod, de csak a folyóét érzem. Magamban a parti kövekre cipellek mezítláb lépdelni, s közben gyötrődöm a szavakkal, beszélek hozzád, faggatlak. Alanyok és állítmányok, birtokos szerkezetek zuhannak ránk: cibálnak, eresztenek, simogatnak. Türelmes türelmetlenek vagyunk mi már régóta egymással, s ezen nem változtat semmi sem. Mert mi végre is történtek velünk a dolgok? Tudom, persze, hogy tudom, mindennek volt célja, értelme és magyarázata. De vajon mit hoz a jövő? Találkozunk-e még egyszer? Vagy csak a végtelenben, mint a párhuzamosok?

Sötétedik. Távolabb harang kondul. Az utcai lámpák fénykörében jól látni, hogy elered az eső. A nedves aszfalt fehéren és sárgán csillog. Összehúzom magamon a kabátomat. Csuromvizesen érek haza. Lefekszem, s továbbálmodlak, kedves.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!