Podmaniczky Szilárd: Napló helyett

Ma egész délelőtt úsztam. Szép idő ígérkezett, de reggel még nem volt több két foknál. A nap hol ragyogott, hol sötét felhő takarta az eget. Ahogy a 43. születésnapomon. Akkor is egész délelőtt úsztam, ráadásul a negyvenhármas ruhás szekrény volt az enyém.

A táskában minden alkalommal, előre bekészítve lapul az a pár holmi, amit ilyenkor magammal viszek. Úszószemüveg, tusfürdő, fésű, sapka és fürdőnadrág, békatalp, törülköző. Bérlet és pénz, ha a bérlet elfogyna.
A legdermesztőbb hidegben is a szabadtéri medencét választom, csak a medencéig borzasztó, a vízben már nem fázik az ember. Ellenkezőleg, kimelegszik.

A ragyogó napfényben száll a pára, a medence alján sziporkázik a hullámokon tört napfény. Nincs súlyom, lebegve hasítom a vizet. A légzés ritmusát végig tartom. A legjobb nem gondolni semmire. Csak figyelni az orron át kifújt levegő morgását, a karok ütemes lapátolását. A test vízszintes egyenes mentén siklik, hátul a lábfejek fölváltva bólogatnak. A víz alatti fordulót még nem tudom, csak visszalököm magam a falról. Nincs megállás. Annyiféle ritmusa van az úszásnak, hogy mindig meglepetést okoz. Engem senki nem tanított úszni, ezért egyes mozdulatok biztosan suták. Ráadásul csak balról tudok levegőt venni, ha jobbról próbálom, fölfordul velem a világ.

De legalább idáig eljutottam, elhagyva a cigit, lett helyette az úszás. Nem sokkal olcsóbb, de valamivel egészségesebb. Évek óta nem voltam beteg. Kopogom a fán.

Látom néha, milyenek a profi úszók, úgy húznak el mellettem, mint jaguár a villanyoszlopnál. Porzik a víz. Többnyire fiatalabbak nálam, vékonyabbak és erősebbek. De háromezer méterig egy se jut el. Ezerötnél kiszállnak. Én lassan, de biztosan mindig megütöm a háromezret. Egy óra.

Se anyám, se apám nem tud úszni. Ez nekik kimaradt. Pótolom helyettük is. Sokszor gondoltam rá, át kéne úszni a Balatont. Elvégre hetente átúszom, plusz egy kilométer. De a mély víz, amiben nem látok, elrémiszt. Svájcban a kétszáz méter mély tóból úgy menekültem, hogy az uszonyok leszakadtak a lábamról. Három nappal előtte láttam a tóból származó óriási csukatrófeát. És a néma, sötét mélység alattam. Ehhez újra kellene születni.

Egy óra úszással közel egy kilót vesztek a súlyomból, és mivel a vízben nem izzadok, ilyenkor valamivel vékonyabbnak érzem magam.
Azért írom ezt, mert szeretném, ha mindenről ilyen egyszerűen, nyíltan és őszintén lehetne beszélni.

Három kilométer gyors után jól esik az ebéd és egy óra alvás. Minden porcikámban érzem a fölfrissülést, a tenyeremben izomláz, megropogtatom az ujjaimat. Ha fölébredtem, nekiülök dolgozni. Írok és gondolkodom. Azon gondolkodom, hogyan lehetséges az, hogy én, aki mindig a szabadság mellett és a monotonitás ellen voltam, most szabályos életvitellel, havi száz oldalt írok. És mind ugyanolyan minőség – ezt a kritikusok mondják. Talán az úszás az oka. A világ leegyszerűsödött, és nem beszélek többről, csak amit látok. És most már ez is éppen elég. Csak olvasni nem tudok. Az bonyolult lett. A hamis illúziókat nem tudom magamra érteni. Látom az író szándékát, hogy a szó nem könnyedén jön neki. Görcsöl és nem mesél. Pedig az élettel együtt kell úszni. Legalább a medence széléig.