Történetek

2007.11.27. 12:08

Darvasi László: Isten és én

"Odajött hozzám. Nem volt nagy pillanat, lángoszlop, füstfelhő és tömjén, nem zengett halkan a templomi orgona. Csak nyár volt. Tegnap volt. Ültem a múzeumi lépcsősoron. Viszketni kezdett az orrom. Közel hajolt az Úr hozzám, és suttogott."

Odajött hozzám. Nem volt nagy pillanat, lángoszlop, füstfelhő és tömjén, nem zengett halkan a templomi orgona. Csak nyár volt. Tegnap volt. Ültem a múzeumi lépcsősoron. Viszketni kezdett az orrom. Közel hajolt az Úr hozzám, és suttogott.

Barátom, megkérnélek, mostantól ne terjeszd rólam azt az ostobaságot, hogy meghaltam. Ne mondd, hogy beteg vagyok. Hogy a teremtés után kiléptem a buliból, s mint egy elgurított üveggolyót, magára hagytam a világot. Ne mondd, hogy részvétlen vagyok, közömbös, gonosz, mert ez így, ebben a formában nem igaz.

Bámultam rá, mint egy üres boros pohárra. Nem mindegy neki, hogy mit gondolok róla?! Igazán tudhatná, hogy én nem mindig azt gondolom, amit leírok.

Bólintott, s megjegyezte, hány zsidó gyereket mentett ki Egyiptomból. Mire én: de az aprószentek, Uram. Mire eltűnődött, gondoljam csak meg, hány embert tett boldoggá az ő Fia, hány emberrel értette meg az élet értelmét, hány embernek adott világló célt, vezénylő akaratot. Azt hiszem, ekkor megsimogattam a karját. Izmos kar volt, szó se róla. S hány embert végeztek, pusztítottak el, miattad, kérlek?! Hány embert halt borzasztó halált a Nevedben?! Nem tágított. Akkor pedig azt gondoljam meg, hogyan hintette szét a világban azt az érzést, amit boldogságnak nevezünk. Hogy ülsz a múzeum lépcsőn, és boldog vagy. Nézel gyereket, egy fát, asszonyt, s boldog vagy. Nem kiabálsz, nem hangoskodsz, csak boldog vagy. Halkan, de nagyon. Ez is az ő műve. Keserűen mosolygtam, s mutattam az ujjaimmal. De viszont a háborúk, az éhinségek, a járványok, a másnaposság! Elkeseredetten rázta a fejét. A tökéletes alkotásai, Anna Karenina, Szent Teréz, Julla Kirdegapp és özvegy Brukkelklein Rezsőné!

S akkor megint viszketni kezdett az orrom. Néztem az Úrra, és azt gondoltam, hogy látom. S már azt is tudtam, hogy az utolsó nekiveselkedésre készül, hogy mindjárt kivágja az aduászt, a titkos értelmet, amiért nekem el kell fogadni őt, s nem holmi kávéházi filozófiában lejáratni, megrágalmazni. Idejött az Isten hozzám, az egyik porszeméhez, hogy kivágja az aduászt, amiért szeretnem kell. Mert például, s akkor körbe mutatott az izmos karjával, itt vagy te is, Szív, itt vagy ebben a világban.

Hát ez az, bólintottam, épp erről van szó.

Hogy itt vagyok én is, hogy alaposan beletettél, Uram.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!