Darvasi László: Magdika harminc éve postás

Ballagtunk ebben a hirtelen elszürkülő őszben, kezünkben néhány hagyományos levél, kis- és nagyboríték, egy elszáll Amerikába, kettő Berlinig libeg, egy pedig Szegedre küldetett. Éppen arra kerekezett a postáskisasszony, tudtuk a nevét, Magdika. Leszállt a zöld kerékpárról, nézett bennünket. Hogy passzolt az ég színéhez a szomorúsága, s ahogy a tekintete a borítékokat követte!

Köszönöm, mondta aztán, régen láttam már ilyeneket.

Magdika harminc éve postás, a sok hajtástól erős a vádlija, a fodrászat művészetét otthon oldja meg. Amikor a szolgálatba lépett, levelek hadseregeit szállította, mert mindenfajta színes és különleges alakú borítékok szálldostak az ország városai között. Magdika fiatalon egy-két év alatt megtanulta kitapintani a szerelmesleveleket. Azt mondta, az ilyen levelektől bizseregni kezdett az ujjbegye. Ő ilyet soha nem kapott, mégis azt érezte, kicsit neki is írták ezeket az üzeneteket. Meg tudta különböztetni a rajongó tartalmúakat, vagy a szakítások kegyetlen küldeményeit. A borítékokban ki lehetett tapintani a hajtincset, a rézgyűrűcskét, az ezüst nyakláncot, az újságkivágást, az icipici bocicsokit, a préselt virágot, a falevelet, a rágógumit, virágmagokat, a levágott köröm szerencse félholdját, a grafitceruzát, a villantós horgokat, az emlék mozijegyet, a jó postás még a pénzt is kitapintotta, a tenger felett átszállt egy- és tízdollárost.

Amikor ő kezdett, voltak még összekönnyezett, összevérezett, összezsírozott, saras, homokos, vagy fekáliával összekent borítékok. Vitt eső áztatta, a postaládában keményre fagyott levelet is. Csak egy név van rajta, és a város, és lehet tudni, ki ő. Vagy valaki nagyon gyűrve adta fel, sokat vacillált, hogy elküldje-e, napokig magánál hordta, végül csak bedobta a borítékot a piros ládába, és talán most már bánja. Azokban a régi levelekben még kézírás terelte a tintasorok kacskaringóit, a helyesírási hibák ablakából maga a levélíró integetett.

Ma már csak öregek írnak, ángyikának, anyusnak, keresztfiamnak szeretettel! Gyógyszeres fiókból kihalászott ősi képeslapok indulnak a postatérbe, a hírközlés szamurájai, rajtuk a reszketeg aláírás, Mama, Papa, a te drága Keresztanyád.

Igazi leveleket már nem visz a postás. Csekkes borítékot, számlaegyenleget kézbesít, hivatali felszólítást nyújt át, itt tessék aláírni. És még itt is. Magdikától olykor félnek is az emberek, rebben a függöny, ha érkezik, és becsenget, pedig a bírósági idézés is kevesebb.
A postást elhagyta az emberiség személyes története, elszaladt a rémületes világhálóra, a mobiltelefon csipogásaiba és recsegésébe. Hónap elején pedig Magdika fél. Ilyenkor viszi a nyugdíjat és a segélyt.

Ezek veszélyes napok, a táska is nehezebb. Egyszer észrevette, hogy követik. Megállt, nézte az autót, talán ketten ültek benne, járt a motor. Ő addig állt, míg azok el nem mentek. Rosszul lett, de másnap újra kitolta a zöld biciklit. Milyen jó volt, hogy nem vitt gyásztáviratot.