Darvasi László: Szeptemberi Balaton

Olyan volt az egész, a táj, a víz, a helybeliek mozdulatai, mint amikor egy színésznél vagyunk vendégségben, az otthonában. Amikor nincs már szerep, nincs mórikálás, nem mások szavait mondja, és nem a szerepek fájdalmai miatt gyötrődik. Egy órája még Bánk bán volt, most pedig a papucsát keresgéli. Minden apró részlet, a kocsma, az utca lejtése, a nyaralók őszi virágai és persze a fák vagy a kihalt strand ismerős, de már másik világ volt. Lejött a színpadról, és így is él. Néhány napig halálos forróság fojtogatta az országot, aztán a kánikulát kisöpörte egy kisebb lehűlés, ám a gyerekciklon csak a szokásos természeti rendet állította vissza, az ég újra vakított, a víz enyhe maradt, a hatalmas nyárfák lombjaiban nyüzsögtek a seregélyek, és aztán mint fekete háló, keringtek a falu fölött.

Szív megállt, átnézett a kerítésen. Ebben a házban lakott az a nő.
– Csináljon vele valamit, doktor úr! – szólt az öregasszony, aki a szobát adta ki, és aki paradicsomokat, uborkát, tököt nevelt az udvarban. De volt pimpója is. Szív arra gondolt, milyen szép virág a pimpó. Az öregasszony tegnap azt mondta neki, szerkesztő úr. Szív holnap igazgató úr lesz, holnapután művész úr. Az öregasszony kicsi volt, fürge és előrelátó, már megvette az őszi seprűket, ott támaszkodtak a fal mellett. A nő ablakán most is elhajtva a függöny, soha nem húzza el.

– Csináljon vele valamit, titkár úr! – kérlelte az öregasszony, őszinte fájdalom volt a tekintetében, Szív bólintott, a strand felé indult. A nő most is ott volt, hol lett volna másutt. Öt napja érkezett Szív, és öt napja is ott találta, az első, hőség utáni hétfőn, amikor letette a bőröndjét a barátja nyaralójában, ki sem pakolt, és máris lesétált a strandra. Zárva volt a világ, lelakatolva minden bódé, a part legjobb lángossütője, a hekkes, a palacsintás, a fagylaltos és a kis stand, ahol viszonylag rossz fröccsöket lehetett kapni. A strand füvén néhány barna nyugdíjas, itt van nyaralójuk, és nemsokára itt lesz belőlük felhő, kavicságyás, békebeli családi fénykép. Szív állt a stégen, a víz sárgás kékjét nézte, egyetlen ember úszkált. Csupán csak egy, és ez gyönyörű volt, ám aztán hamar ő is kigázolt, nő volt, negyven év körüli, jól állt neki a piros. Pirosak voltak a lábujja körmei, a vádliján halvány visszerek, enyhe, barátságos túlsúly lazította a combok és a has vidékét, és persze az arca. Szívnek a krizantém jutott eszébe az arcáról. A nő ült a mólón, nem törülközött, csepegett róla a víz, csupa borzongás volt a bőre. A nő a vizet nézte. Szív érezte, nem szabad bántani.

– Viszontlátásra – mondta, és visszaballagott az üdülőbe.

A nő másnap is ott volt, kint a strandon, és aztán harmadnap is. Szív akkor reggel hétkor ment a partra, még az újságvétel előtt, és éppen látta, hogy a nő visszasétál a vízbe. Olyan mozdulatokkal mosogatta a kezeit és a karjait, ahogy az orvosok teszik az operáció előtt, mindenki tudja, hogy a szívműtét előtt tart a legtovább a kézmosás, áttétes ráknál éppen csak lögybölnek. Szív arra gondolt, megvárja, míg kijön. Arra persze nem számíthatott, hogy délelőtt tíz óra lesz, mire a nő rálép a strandlépcső első fokára, majd leül a móló deszkáira, s ahogy szokta, maga alá húzza, és átkarolja a lábait, és hagyja, hogy lecsöpögjön róla a víz, ülni a szomorú akvarellfoltok között, a szél meg csak maradjon nagy, őszi frottírlepedő. A haja még nedves volt, a bőre már fényes, az ajkai még mindig lilák. A távolból nagyokat morajlott valami óriási állat, munka a kőbányában vagy hadgyakorlat, vagy valaki, egy erre szakosodott világbetörő megint kirabolja az eget, az ég váratlanul ellenkezik, dulakodnak, mire elsül az óriási mordály, vajon kit ér a lövés, az eget vagy a világbetörőt? Na igen, és nemsoká kezdődik a szüret is, bólintott Szív, ilyenkor már, akárhogyan is, hevesebben ver a borászok szíve. És megint megöl néhány óvatlant a mustgáz. A nő ajkai végre éltek, megduzzadtak, nézte a vizet, az ujjaival fésülködött.

– Mióta? – kérdezte Szív, mire a nő feléje fordította az arcát, kelletlen, de nem barátságtalan tekintetet vágott, talán el is fintorodott. Szív azt gondolta, pontosan negyvenéves.

– Május huszonnyolcadika óta – mondta a nő, és már nem törődött Szívvel, gyorsan felemelkedett, visszagázolt a vízbe, és aztán sokáig állt mozdulatlanul egy olyan helyen, ahol a hullámok a combjai közé nyalhattak.

– Csináljon vele valamit, drága fiam! – kapaszkodott a kerítésbe az öregasszony, délután volt, várta már Szívet, és nagyon kétségbe volt esve. Szív hat napja érkezett a telepre, regényt írt, itt akarta befejezni, reggelente megvette az újságokat, de nem olvasta el őket. Mert minek, ha itt van. A nőtől meg úgyis megtud mindent. Valóban olyan megnyugtató volt, hogy most is ott ült a mólón, és aztán együtt nézték, hogyan dobálják fel magukat a kis halak, mintha fényes érmékkel, pénzecskékkel játszott volna a Balaton.

– Mit mondott? – kérdezte Szív.

A nő reszelt a hangján, és Szív csodálkozott, mert bár most hallotta először beszélni, egyáltalán nem volt ismeretlen a hangja, lágy, szomorú tónusok, a nyelvhegyen málnaszem vagy darázs, az ember meleg tenyérrel simogatja a saját combját, az is így hangzik, aztán a kis reccsenések, ahogy a körmeivel a húsba vág.

– Azt mondta – bólintott a nő –, hogy csak felugrik a nyaralóba, mert hirtelenjében nem tudja, elhozott-e magával egy munkát. Szív bólintott. – Értem, egy munkát.

– Mióta ismeri?

– Nyolc éve találkoztunk itt – mondta a nő. – Nyolc év. Már pontosan értem, mit beszél álmában. Pontosan el tudom mondani magának egy napját. Hogyan kel, öltözik, hol ebédel, tudom a telefonjait, vagy ahogyan és akinek hazudik. Tudom, mitől lesz boldog. Maga szerint milyen munka volt?

Szív felállt, menni készült, majdnem a mólón végezte egy játékos halacska.

– Fontos – bólintott. – Nagyon fontos munka lehetett.

Este dolgozott, s közben az eszébe jutott, hogy míg ő írja a regényt, addig a nő ott ül a mólón, a csillagok alatt, csöpög róla a víz, és a vízcseppek is csillagok.

Másnap reggel azt látta, hogy a nő nagyon beúszott, pici pont volt már csak, néha eltűnt egy hullám mögött. Öreg horgász pakolgatta a botjait Szív mellett.

– Júniusban még nem tudott úszni – jegyezte meg.

– Igen – bólintott Szív –, ha nagyon várunk, megtanulunk olyan dolgokat is, amikre korábban egyáltalán nem gondoltunk.

– Csináljon vele valamit, drága kisfiam! – suttogta az öregasszony a kerítés mögött, és Szív bólintott, és aztán sétált a kihalt telepen, regényt írt, és szeptember volt, és a mólón ott ült a nő, és most már ott fog ülni, és várni fog, amíg világ a világ. Amíg lesznek neki vizek és hullámok, szelek és morajlások, és ott lesznek neki az égen a nagy, sötét vásznakat áthunyorgó csillagok.