Darvasi László: A kérdés és a válasz

Tegnap megbolondult a sétálóutca.

Pedig átlagos nap volt, kissé sértődött nyár, lilába öltözött, s néha elpityeredett az ég is, vegyük már észre. Megtettük, integettünk neki, szervusz ég, szervusz!

Azt már régóta figyeltük, hogyan ballagnak reggelenként iskolába a gyerekek az apukájukkal vagy az anyukájukkal. Az apukák komolyak és büszkék már a munkájukra, valami jó kis válságra, világháborúra koncentrálnak. Az anyukák gondolata még otthon jár, még velük az ágy melege, még velük valami álom, valami fátylas elvágyódás.

Az apukák többnyire fogják a gyerekek kezét. Az anyukák gyakran elengedik.

Nos, azok ketten, akik megbolondították a virágos, plakátos sétálóutcát, nem az iskola lassan visszhangossá ürülő várába igyekeztek. Fiatal anya volt, úgy harminc körüli, biztosan elhagyták egyszer, de ő se maradhatott adós, szépsége komoly volt, úgy nyugtalanító, hogy diszkrét, egy nő, aki úgy idéz száz másikat is akár, hogy közben mégis csak ő van, ő.

A kislány újra előreszaladt, és a vendéglő székeit pakoló pincérektől kérdezte: „És én?!"

A fiúk néztek, pislogtak.

A kislány továbbperdült, és a posztos rendőrtől, a leértékelési röplapot adogató kamasztól, a boltja előtt nézelődő eladótól, az antikvárium előtt cigarettázó öltönyös úrtól, a trafikos fiútól is kérdezte: és én?

És én?!

Ötéves lehetett, pici csengő. Szállt a copfja. Combjai még puha hurkák, de a karja már egy nőé volt, fehér, életveszélyes. Ötéves, a babákkal már igazi drámát játszik. Ölt már szúnyogot, hangyát, molylepkét. Ötéves, és most megnyílt neki az élet szakadéka, és ez a szörnyű kérdés csilingel ki a pici torkából. Ötéves, és még nem tudja, hogy míg él, ezt a szörnyűséget mindig, mindig kérdezni fogja.

És én?!

És a fiúk, a férfiak, az urak és a bácsik nem válaszoltak, állt a munka, a rend nem volt rend, székek maradtak a levegőben, újságok, ódon ágyterítők lobogtak eladatlanul, mert a fiúk és férfiak nem mondhattak annál többet, mint hogy látták a lányka mögött az anyát.

És én?!, kiáltozta a kislány, és én?!

Hallgattak a férfiak, ősz lett, mint Adynál, a szívükben. Hiszen szomorú mosollyal az arcán a lányka után lépdelt a válasz.