Hiányérzet

Egy kis hiányérzettel tekintek vissza a most hátrahagyott évre, és annak – többek között – utolsó napjaira, a karácsonyi időszakra. Több éve nincs már a lelkemben igazán ünnepi hangulat ilyenkor. Mint egyházi óvodában és iskolákban nevelkedett embernek számomra hozzátartozik az ünnephez a szentmise. Ahogyan évek óta, 2015 karácsonyán is baráti körben mentem az éjféli misére, ezúttal egykori iskolámhoz, a szegedi piarista templomba.

Az álmosságot nem igazán tudta fölváltani az ünnep fénye. Pedig reménykedtem, hogy nem így lesz. Biztosan bennem van a hiba, illetve mégsem olyan biztos. Olvasom A hét embere sorozatunkban megszólaló [namelink name="Kondé Lajos"] atya aktuális gondolatait: „az egyháznak is a változó időhöz kell alakítania liturgiáját és annak hangnemét". Az éjféli misén nem tapasztaltam erre törekvést.

A körülbelül féltemplomnyi ember, aki ott volt, kipipálhatta, hogy részt vett, de semmi több... Egyetértek a dóm plébánosával abban is, hogy az egyháznak vannak fiataljai. Sokan azonban – ezt már én látom így – a maguk módján élik meg hitüket, távol maradva a gyakran unalmas, ismétlődésekkel teletűzdelt miséktől. Jó néhány vasárnap este meglátogattam az elmúlt évben a Dáni utcai jezsuita templomban az ifjúsági misét. [namelink name="Hess István"] prédikációit hallgatva – ha nem templomban ültem volna – csettintettem volna, hogy igen!

Ez az a hangnem, amely megszólít. Meg a hozzám hasonló huszonéveseket, és az idősebbeket is. Így váltak ünneppé számomra azok a vasárnapok. Ferenc pápa, aki István atyával egy rendből, a jezsuitáktól lépett a katolikus egyház élére, már a névválasztással elkezdte a megújítást. Az első Ferenc. A Szentatya tetteivel, személyes példájával új irányt mutat. Tabukat döntöget, felrúgja a protokollt: közel engedi az embereket, megöleli a gyerekeket, szelfizik a fiatalokkal, telefonál azoknak, akik levelet írnak neki. Bizonyára utat mutat az új esztendőben is.