Barátja ösztönözte a festésre

Amikor a pusztamérgesi Vas Sándor mesélni kezd arról, hogy kezdett el festeni, előbb hosszasan szót ejt jó barátjáról, Kádár Józsefről, barátságuk előzményeiről, mire visszakanyarodik a beszélgetés fonala alkotói tevékenységéhez. A történet hosszú, de érdemes végighallgatni. 

A nagymenő barát 

 

– Amikor megnősültem, leköltöztünk Nógrád megyébe, Szirák településre, mert meg­egyeztünk a feleségemmel, hogy sem az ő, sem az én szü­­leimhez nem megyünk, le­­gyünk önállóak. Alsóvároson, a Mátyás téren nőttem föl. A megyéből toborozták a pedagógusokat, így mentünk oda. A feleségem egy kolléganője festőművész volt, összejártunk meccset nézni. Gyakran emlegette még korábban, hogy ő úgyis kijut Párizsba. 

Kiment Dalmáciába, rendszeresen írt, majd egy több hónapos szünet után írta meg, hogy milyen kalandos úton jutott ki Párizsba. Joseph Kadar néven lett híres. Tartottuk a kapcsolatot, nagymenő lett, küldte a meghívókat, hogy éppen hol van kiállítá­­sa – idézte fel festőművész ba­­rátja emlékét Vas Sándor. A festőművész, grafikus, fotóművész, múzeumalapító 2019-ben hunyt el 82 évesen. 

A rajztanár a faluból 

 

– Na, most akkor a lényeg az, hogy a Józsi szakkört vezetett, én oda eljártam – kanyarodtunk vissza Vas Sándor alkotó tevékenységéhez. 

– Rajzolgattam meg minden, de amikor ideköltöztünk Pusz­­tamérgesre, abba kellett hagynom a festést, mert építkeztünk, és amit csak lehetett, mindent én csináltam saját kezűleg. Aztán idekerült egy fiatal festőművész srác, Nagy Lajos rajz szakos tanárnak, jó barátok lettünk. Egyszer azt mondja nekem, miért nem festesz, Sanyi bátyám? 

– Mondom neki, azért, mert nincs nekem arra időm, hogy szaladgáljak festék meg ilyesmi után. Eltelt úgy egy hó­­nap vagy mennyi, egyszer csak kiállítanak hozzám, hogy most már aztán csináljam. Egy nagy reklámszatyorba összepakolt nekem minden szükséges cuccot a festékektől kezdve az ecsetekig. Azt mondta, olyan jó színeim vannak, miért nem csinálom. Akkor komolyabban hozzáfogtam, gyűltek a képek – mesélte az amatőr festőművész, aki teljesen autodidakta módon tanulta ki a festészetet. 

És a festőállvány 

 

Úgy mesélte, folyamatosan nyá­­lazta a szakkönyveket, el­­kezdett a színelmélettel foglalkozni, utána ösztönösen jöttek a dolgok. Az egészsége már nem a régi, jövőre lesz nyolcvan, de mint mondta, most tervez nekiugrani egy új képnek. A festőállványa mindig ott várja az előszobában. Készenlétben vannak a dolgok. 

– Hogy mennyi idő alatt készül el, soha nem lehet megmondani. Van, hogy agyalok, hogy kellene, máskor gyorsabban kész – tette hozzá. 

Gyűjt is a festő. Vas Sándor csaknem öt évtizede gyűjti a 19. századi és 20. század eleji háztartási eszközöket, használati tárgyakat. Portája valóságos múzeum. Erről 2012-ben írtunk lapunkban. Feleségével Szirákon kezdtek el cserépedényeket gyűjteni, a menetrend szerinti busszal utaztak a környékbeli falvakba, községekbe, vadászták a ritkaságokat. Egyik büszkesége a tulipános matyóláda, másik egy mérleg. Több évtizedes konyhabútorok is találhatók a kollekcióban.