Egy barantázó nem valami ellen, hanem valamiért harcol - Galéria

A hódmezővásárhelyi Alföldi Szabadidő Egyesület Hód Baranta Szakosztálya az 1804-ben épült, 175 méter hosszú, teljesen alápincézett egykori sörfőzde túlsó szegletébe rendezkedett be két évvel ezelőtt. Vezetőjük nem tűri a frázisokat, közösségét kőkemény elvek mentén, sziklaszilárd meggyőződéssel építi. A vásárhelyi körökben hajdan csak punkfenegyerekként ismert, huszonkét éven át vízilabdázó Bereczky Bence mondhatni csúcsra járatta az életmódváltást. 

Közösségi védőháló 

– Színes taréj, bőrdzseki, bakancs, egy málhazsák. Pontosan, ahogy illik – mondta. És bár a vízilabdás éveket gond nélkül húzta le úgy, hogy átbulizott éjszaka után a JATE Klubból indultak versenyre, 26 évesen egészen tiszta döntés­helyzetbe került. Nem váltott személyiséget, továbbra is a folyamatos impulzusok mozgatják, de átcsoportosította energiáit. – Egy országos edzőtáborban megtapasztaltam a Baranta rendszerét: ahogy 120 ember tette, tudta a feladatát szó nélkül. Pörögtünk, minden flottul, remek hangulatban ment, fantasztikus élmény volt. Jöttek az edzések, a túrák, a vizsgák. Valahogy nem fért már bele a buli, az ivás – mondta. A gyerekek gyakran kérdezik tőle, nem bánja-e a rock and roll éveket, de szerinte az akkori tapasztalatok vésték a fejébe: könnyű ezerfelé kallódni a közösségi védőháló, az idősebbek iránymutatása nélkül. 

Mélyben lappangó traumák 

– Különösen hangzik, de a mi fiatal korunkban a kocsma védett környezetnek számított: vigyáztak ránk az ottani idősebb vendégek, a pultos, tudtuk, tudták, mit fogyasztunk. Láthattuk az összefogás, a törődés erejét, hogy milyen gyorsan tud zárni egy közösség, ha valaki bajba jutott. Voltak támpontok, döntéshelyzetek, iránymutatások és főként válaszok a kérdéseinkre. Most látom csak, hogy mennyi probléma háborog a felszín alatt a mai gyerekekben. És nem tudják, miként beszéljenek egymással, mit osszanak meg őszintén társaikkal úgy, hogy bármikor, bármi az online közösségi oldalakra kerülhet. Nincs biztonságérzetük, gyanakvóak és közben feloldatlan marad ezernyi problémájuk. Nincs egy olyan platform, ahol a dilemmáikra válaszokat kapnának. Miközben megtanulnak megfelelni mindenkinek, csak önmaguknak nem. 

Harcol, táncol, énekel 

A baranta a IX. és a XX. század között élt magyarság harci kiképzési formáira épülő fegyveres és puszta kezes harcművészeti irányzat, hagyományos népi és harci értékek közvetítője. Legfontosabb fegyverei a történelmi magyar íj, szablya, kard, fokos, a rövid és a hosszú bot, a bárd, a pajzs, a kés és a puszta kéz. Nem egy vagy több „mester” alkotása, hanem a magyar nép mint kultúrkör összegzett tudás­anyaga – életmód, közösség­építés, taktikai modell, technikai alapbázis, személyiségfejlesztési elv, filozófia – tükröződik a sajátos harci testkultúrában. 

Egy barantázó magyarul él, gondolkodik, harcol, táncol, énekel. A legfontosabb feladata, hogy a lehető legalaposabban megismerje és ma­­gáévá tegye azt a kultúrát, amely az általa megtanult harci értékeket kifejlesztette. Egy barantázó nem valami ellen, hanem valamiért har­col. A barantázó szigorúan véve nem hagyományőrző, nem hagyományápoló, a barantázó a hagyományokat a mindennapjaiban éli meg, aköré építi fel az életét. 

Szalmalángeffektus 

– Tíz évvel ezelőtt kevés tudással, maximális önbizalommal láttam neki az egyesületi munkának. Mostanra például tudom, hogy nem szabad nyári szünetre elengedni a gyerekeket, mert lemorzsolódnak, a folytonosság egyben tartja a csapatot. A magyar néplélek jellemzője a szalmalángeffektus: fellángolunk pillanatokra dolgokért, utána eltűnik a lelkesedés. Ilyenek vagyunk. Itt nálunk mindig van miért lángolni, izzani. Kéthavonta új eszközhasználatot tanulunk, egy puszta ke­­zes eljárás után jön a következő technika. Ez mozgásban tartja a testünket és a lelkünket is. Vibrál az egész edzés, a srácok felülnek a hullámokra, és haladnak együtt. 

A bajt megelőzni 

Eleinte csak a szervezett túrákra kísérte őket szociális munkás, mostanra Busi Dávid az egyesület állandó prevenciós szakembere. Mindketten példamutatással nevelnek, a mintakövetésben és az őszinteségben bíznak. Ahogy Bence me­­sélte: a fiatalok szinte vágyják a figyelmet, az iránymutatást, az osztatlan figyelmet. – Megelőzni kell a bajt, nem a megtörténte után szaladni segítő szándékkal – vallja. Az értő és érző figyelem mellett a technikai gyakorlatokkal közvetve szintén az élethez nélkülözhetetlen tudással kínálják meg a gyerekeket. Megtanulják például az idejüket jól felhasználni, a telefon görgetése helyett valós élményekkel töltekeznek. Mára az edzőterem alatti pincében egy airsoft pályát, a szomszédos teremben pedig mászófalat alakítottak ki. 

Hadtáp tized, munkára! 

Két év alatt otthont építettek Bence szerint a Hód Barantánál a Serháztér utcai épületben. Nem elég a technikai fogásokat, szabályos alakzati elhelyezkedést, íjhasználatot tanítani, a személyes beszélgetések teremtik meg a közösségi élet hátterét. A gyerekek erősödnek, technikásabbak lesznek az edzéseknek kö­szönhetően, de közben szövetségeseket találnak a való világban.

– A harcban ez úgy néz ki, hogy feláll tíz szablyás, mögötte felsorakozik tíz lándzsás, hátulra pedig öt íjász. Ebben az alakzatban mindenki maga találja meg azt a pozíciót, ahol leghasznosabban segítheti társait. Heti három edzésen megmutatkoznak az egyéni adottságok, sajátosságok, hogy ki miben igazán tehetséges. Ugyanígy a hétköznapi feladatokban: kialakítjuk a magunk rendszerét a konyhában, az udvaron, az öltözőkben. A nyári táborokban a hadtáp tized felel az ételért, a körlet tized takarít, járőrök pedig a biztonságról gondoskodnak. Mindenki kap vezetői beosztást, a hatéves csapattag is kiáll az alakzat élére, és kiosztja a feladatokat. Ezt mindenki komolyan veszi. Itt mindenki tudja a helyét, és meg is találja. Azt szeretném, hogy megtanuljanak közösen élni. Megtanuljanak figyelni egymásra, józanul, éberen, határozottan, döntéseikért felelősséget vállalva élni. Igaz társ­ként álljanak egymás mellett, és ami a legfontosabb, megtanulják önmagukat megismerni.