Egy pohárocska jó bort is bocsáss beléje - fotók, podcast

– Mi visz nyugalomba vonulásakor egy régi könyves könyvtárost olyan közösségi oldalra, ahol már a 19. század elejének irodalma is jó eséllyel értelmezési problémával járna, hát még egy 300 éves könyv?

– Quae volumus, ea credimus libenter, amit akarunk azt könnyen elhisszük, tartja a mondás. Én azt hittem, hogy a tanulás, kutatás örökké tartani fog. Fél életemet a régi könyvekkel, a kívülálló számára eléggé egzotikus tudománnyal töltöttem. Bár most már kicsit kívülről látom a Régi Könyvek Tárát, nem éreztem úgy, hogy máris összegeznem kellene. Így aztán új utakat kerestem. A közösségi médiához a könyvek szeretete vitt el, de félig-meddig mégis úgy csöppentem bele, mint Pilátus a Krédóba. Meggyőződésem, hogy nem elég a tudományos feladatot elvégezni és publikálni - népszerűsíteni is kell. Közhely már, de a jövő nemzedéke új felületeken tájékozódik. Másképp, máshol. Így találtam a TikTok nevű közösségi oldalra; néztem a videókat: aranyos, szellemes, rövid, ám eléggé felületes tartalmak vannak rajta. Dehát, akinek kalapácsa van, az mindenütt szögeket lát. Mi lenne, gondoltam, ha megragadnám az alkalmat, a régi könyvekkel hátha meg lehet szólítani a fiatalokat. Kihívás volt, mert a TikTok akkor még legfeljebb 1 perces videókat publikált. Ezért a legütősebb, a kuriozitással leginkább kacérkodó régi könyveket válogattam ki, és persze más témákban is készítettem rövid videós projekteket.

– Értékes egy régi könyv, amit már kevesen tudnak olvasni? A tárgy értékes vagy a tartalom?

– A kettő együtt. Egy régi könyvet lehet műként, műtárgyként és művelődéstörténeti emlékként is szemlélni. Amikor Farkas Katalin kolléganőmmel összeállítottuk a Klebelsberg Könyvtár ciméliáit, vagyis tárgyi kincseit bemutató kötetet, abba a könyvek, kéziratok mellé térképek, sőt kártyalapok is bekerültek. Mindegyiknek más különlegessége van, de számos közülük magában is szép, mint egy régi műtárgy. A könyvtárunkban megvan Radnóti Miklós néhány verses kötetének első kiadása. Ez önmagában még nem cimélia, hiszen más könyvtárakban is megvan. De amint a könyvben a költő kéziratos bejegyzése is megtalálható, az adott könyvtár becses darabjává válik. Nem vagyok bélyegszakértő, de tudom, hogy a kék Mauritius nevű bélyeg nem a legrégebbi a világon, viszont a világ egyik legértékesebb bélyege, mert kevés van belőle. Így van ez a Klebelsberg Könyvtár emblematikussá vált könyvével, az első magyar nyomtatott szakácskönyvvel is. És a ciméliának nem kell nagyon réginek sem lennie: az én szívemhez egy huszadik századi kéziratunk áll a legközelebb, a szegedi hallgatók 1941-es híres Hamlet előadásának rendezői szövegkönyve a tragikus sorsú diák, ifj. Horváth István jegyzeteivel. A könyvtárban őrizzük az 1956-os forradalom szegedi emlékeinek egy részét és a MEFESZ pecsétje is itt van. Alig hetvenéves tárgyak, de értékük kimagasló.

A kathan koro fw leue

– Vannak-e olyan könyveik, amelyek a szegedi magyar írásbeliség emlékeit őrzik?

– Van egy példányunk Bartholomaeus Anglicus ferences szerzetes latin nyelvű tudományos kézikönyvéből 1483-ból. Ez egy korabeli lexikon, amelyben a derék szerzetes összegyűjtött mindent, amit az akkori világról tudni lehetett. Égitestekről, ásványokról, borfajtákról, gyógynövényekről beszél benne. Akkoriban szerte Európában, és Szegeden is a ferences szerzetesek gyógyászati célú gyógynövény-termesztéssel foglalkoztak. Amikor Szeged török fennhatóság alá került, a törökök egyedül a derviseikre emlékeztető öltözetű és szegénységű alsóvárosi ferenceseket hagyják itt tevékenykedni. Az alsóvárosi barátok gondozták testi és szellemi értelemben is a híveket, járták Szeged igen lápos vidékét, ahol terjedt a malária és sok más betegség is volt, amire gyógyfüveket használtak. A szegedi nyelvemlék úgy maradt fenn, hogy a latin nyelvű könyv gyógynövényekről szóló lapjaira az amúgy magyarul prédikáló szegedi barátok magyar nyelvű megjegyzéseket írtak. Ezeket Bálint Sándor Alsóvárosi glosszáknak nevezte el. A gyógynövényes fejezet mellé, mivel az nem tartalmazta a katángkóró nevű növényt, ezt a széljegyzetet írták a 15. században: „katángkóró fű leve az szemölcsöt eltörli és mérög ellen is jó, ha megisszák”. A szövegben a mérög szót zárt e-vel jelölték, így meggyőződésem, hogy ez a legrégebbi írásos említése a Szeged környéki ö-ző nyelvjárásnak.

A 15. századi magyar nyelvű széljegyzet: kathan koro fw leue az szwmeolychoet eltorli es meereog ellenis io ha megizzaak es deohws eeb maras ellenis io ha meg morsoliak teörik es az seebre tezik mayh heseeg es bee rekedes ellenis io - Mai magyar nyelven: katángkóró fű leve az szemölcsöt eltörli és mérög ellen is jó, ha megisszák, és dühös eb marás ellen is jó, ha megmorzsolják törik és az sebre teszik máj hőség és berekedés ellen is jó

A cenzornak sem árt a tudás

– Nézzünk egy másik különlegességet: találomra kinyitottam a könyvtár Cimélia kötetét a 450 éves magyar kártyáknál.

– Kész csoda, hogy ilyen régi kártyalapok fennmaradtak. Mert, ugye, hol van már a gyerekkori autós kártyánk? Nem vagyok nagy kártyás, de tudom, hogy a barátaim, akik ultiznak, fél év alatt elhasználnak egy kártyacsomagot. Asztalhoz csapkodják, leöntik sörrel, hamar új csomagra van szükség. A mi kártyalapjaink úgy őrződtek meg, hogy nem kártyázott velük senki. Régi könyvek borítójából áztatták ki őket a restaurátorok. A kártyalapokat ugyanis egykor nagy ívpapírra nyomtatták, amelyet a könyvkötő vágott fel. Esetünkben elrontotta a vágást, félbevágott bizonyos lapokat és ezekkel már nem lehetett kártyázni. Kidobni viszont nem akarták, mert a papír drága mulatság volt, akkoriban rongyból készült. A hulladékot könyvek borítójának merevítésére használták fel. Ma már a restaurátorok külön csoportja foglalkozik azzal, hogy a kötésekből kiáztatja a benne rejlő lapokat, amelyek olykor értékesebbek, mint az eredeti könyv. A könyvtár egyik magyarkártya-töredékét egy 16. század eleji frankfurti könyvborító rejtette, másik kártyatöredékünk pedig egy 1585-ös bajorországi bibliai kézikönyv fedeléből került elő. Mondhatni, a kártya, az ördög bibliája, fatálisan összetalálkozott az igazi Bibliával.

– Magyar kártyát használtak Bajoroszágban?

– Mert a magyar kártya valójában német. E kártyalapokon már megtalálható a négy jelkép, de a magyar kártya alakjai még nem. A kártya mint játékeszköz a 14. század végén terjedt el Európában, amikor a középkor után megjelent a felszabadult játékos ember, a Homo Ludens, ahogy Johan Huizinga művelődéstörténész nevezte. Ebben az időszakban alakult ki a három, ma ismert kártyatípus, az olasz színjelzésű tarokk kártya, a francia pikk-kőr-treff-káró kártya, valamint a német, főleg bajor vidékről származó piros-tök-makk-zöld kártya, ami közvetítéssel jutott el Magyarországra. Majd csak a 19. században kezdték itthon magyar kártyának nevezni.

– Akkor az sem véletlen, hogy svájci szereplők vannak a lapokon?

– Éppen e svájci figurák révén lehet magyar a kártya. A 19. századig a legkülönbözőbb színjelzések és rajzok voltak a bajor kártya lapjain, hol városok címerei, hol állatok sematikus rajza, hol csak számjegyek. 1830 körül jutott eszébe egy pesti kártyafestőnek, Schneider Józsefnek, hogy a Rákóczi-szabadságharc alakjait jelenítse meg a lapokon. Csakhogy I. Ferenc császár idején a cenzúra nem engedélyezte ezt az ábrázolást. Ekkor Schneider a svájci szabadságharcról szóló drámából, Schiller Tell Vilmosából kölcsönözte figuráit, Tell Vilmost, Stüszi vadászt és a többit. Elvégre az is egy Habsburg-ellenes szabadságmozgalomról szólt. Annyi esze már nem volt az akkori cenzúrának, hogy ezt felismerje, így elterjedtek a magyar kártya figurái nálunk és az osztrák-német területen.

Külömbkülömbféle étkek

– Hogyan lehetséges, hogy a Kolozsváron 1698-ban Misztótfalusi Kis Miklós nyomdájában kiadott első magyar nyomtatott szakácskönyvből csak egy ép példány maradt fenn?

– A szakácskönyvek sorsa is a kártyalapokhoz hasonló. Édesanyám Horváth Ilona-szakácskönyve egy befőttesgumival van átkötve, a lapjai szerteszét vannak, itt-ott pecsétesek – mert használja. A korabeliek egy teológiai kézikönyvet évente egyszer leemeltek a polcról és egy idézetet megkerestek benne, a szakácskönyvet viszont naponta használták. Kéziratos formában korábbról is ismerünk receptgyűjteményt, például Bornemisza Anna, Apafi Mihály erdélyi fejedelem felesége udvarából. De az első nyomtatott szakácskönyv egyetlen teljes 1698-as példányát a Klebelsberg Könyvtár őrzi. Az első, 1695-ös kiadásból két példány létezik, de mindkettő csonka: egyik az Országos Széchényi Könyvtárban található, a másik pedig Kolozsváron. A könyv jelzi, hogy a recepteket „most megbővíttetvén” adja ki, vagyis feltételezhető, hogy volt egy még korábbi kiadása is.

– Ha az első kiadás után 3 évvel újra megjelent, akkor népszerű könyv lehetett.

– Igen, valószínűleg elkapkodták, sőt tudjuk róla, hogy a 18. században még további 10 kiadást megért, s még a 19. század fordulóján is megjelent némi változtatással. Nem túlzás azt mondani, hogy minden idők legdiadalmasabb magyar szakácskönyve volt. A szerzője véleményem szerint Csíksomlyóról, az ottani ferences kolostorból származott. A budapesti egyetemi könyvtárban megtaláltam e szakácskönyvnek a szinte betűre azonos kéziratos változatát 1693-ból. A csíki rendház szakácsa állíthatta össze helyi használatra, vagy akár kiadásra is szánva. A kézirat ezután elkerült Kolozsvárra és eljutott Misztótfalusi Kis Miklóshoz, aki ugyan református volt és nem is nagy étkű ember, de ebben az időszakban szüksége volt egy üzleti sikert ígérő könyvre. Misztótfalusi Kis Miklós élete főműve egy Amszterdamban készített Biblia-kiadás, az úgynevezett Aranyas Biblia, ami a Károlyi-féle bibliafordítás akkori, hibáktól megtisztított modern kiadása volt. A vaskalapos kolozsvári református professzorok azonban elítélték a javításokat és a Biblia meghamisításával vádolták őt. Ebbe lelkileg bele is rokkant, sőt, mondhatjuk, a halálát is ez okozta. Ahhoz, hogy az Aranyas Biblia költségeit előállítsa, népszerű, kelendő könyveket is kellett nyomtatnia. Ilyenek voltak a korabeli ponyvák (amelyeket azért hívnak így, mert a vásárokon valamikor a leterített ponyván árulták őket), széphistóriák, kalendáriumok, esetleg tankönyvek. Nem maradtak fenn példányaik, mert ezeket is szétolvasták.

– Megpróbált már főzni a 350 éves receptekből?

– Bajban lenne, aki főzni szeretne belőle. A korabeli étkezési szokások eltértek a maiaktól. Amit a magyaros konyha alapjának tekintünk, például a hagyma zsírral pirítása vagy a rántás, a burgonya, a paradicsom, a paprika – ebben az időben még ismeretlen volt a magyar konyhában. Ismerték persze a paprikát, Batthyány Boldizsár a 16. században már termesztette kertjében, de dísznövényként. Ismerték a burgonyát is, hiszen 200 évvel Amerika felfedezése után vagyunk, főzésre azonban nem használták. A burgonyát a 18. század ínséges gabonatermő éveiben kezdte fogyasztani az idénymunkát végző parasztság, innen került majd a főurak asztalára. A paprika szintén a 18. elején vált az addigi legfontosabb fűszernövény, a bors helyett az ételek ízesítőjévé, először talán éppen Szegeden. Ha a magyar konyhára ma azt mondjuk, hogy piros, az akkorit inkább sárgának lehetett nevezni, mégpedig a sáfrány miatt. Már Galeotto Marzio, Mátyás király történetírója leírja, hogy akkoriban, amikor még kézzel ettek, Mátyás olyan ügyesen ette a sáfránnyal fűszerezett étkeket, hogy bár mindenkinek sárga lett az ujja tőle, a Mátyásé nem. De hát, az udvari történetíró mi mást írhatna.

Szilvás béles: Törd meg a szilvát, azonban a magvát kihányván vagdald meg szép aprón, abba bors, gyömbér, szegfű; csinálj tésztát, mint a laskának, terítsd el kerekdéden, mint a tenyered, a szilvát rakd reá felyül, más tésztával fedd bé, és fond bé körül, hogy ki ne bomoljék, akár cifrázd meg, és mártsd kadocba; csinálj egynéhány ilyet, vajban rántsd meg, és add fel.

Kedves étke a magyaroknak 

– Változás volt-e a korábbi konyhához képest, hogy a szakácskönyvben levesek is vannak?

– Ezeket lévnek hívják, de nem levesek, hanem inkább mártások voltak. A leves majd csak a 18. században jelent meg. Szakácskönyvünk idején a mélytányért sem ismerték, sőt, kanál sem volt. Az asztalra még nem készítettek ki étkészletet, az emberek az övükön hordták saját evőeszközüket, azzal ültek asztalhoz. Megvolt, hogy az egyes húsokhoz milyen fajta lév illett. A köret sem volt még szokásos, mert általában kenyéralapú volt az étel. A tányér aljára mindig kenyeret tettek, erre ment a lév. Kenyérből sok fogyott abban az időben.

– A „könyvetske” káposztás receptekkel kezdődik, mindjárt a kolozsvári káposztával. A töltött káposztába, akkor még nem tettek sem rizst, sem kölest.

– A káposztát igen kedvelték a magyarok. Lippai János 17. századi történetíró Gyümölcsöskert című művében írja, hogy a káposzta olyan kedves étke a magyaroknak, hogy szerinte – és nem viccelt – a magyar címerben van a helye. Bethlen Miklós erdélyi főúr pedig emlékiratában külön fejezetet szentelt annak, hogy a káposzta hányszor gyógyította meg őt. A receptek a káposztás húsokhoz gyakran leginkább marhahúst írtak, mivel a kor embere a „tehénhúsból” evett a legtöbbet. Ahol nem marhát, ott szárnyasokat, tyúkot, ludat használtak, és csak jóval kisebb mennyiségben ettek sertéshúst. Teljesen hiányzik a zsírral való főzés is: zsír helyett sok vajat és olajat használtak, bár gyakran szalonna került az ételbe.

– Én azért nem tennék gyömbért a töltött káposztába…

– Sokkal több fűszert használtak, mint a mai konyha teszi. Ebben az időben nem volt hűtőszekrény. Mátyás és Beatrice esküvőjén 24 fogást tálaltak fel, Bornemisza Anna egyik vacsorája kapcsán ötvenvalahány fogásról ír. Ennyi ételt elkészíteni, közben tálalni és frissen tartani nehéz volt, főleg, ha nyáron főzték. A sok fűszer viszont akadályozta az étel megromlását. Csakhogy a sok fűszerre rengeteg bort ittak. Amikor a történelmi filmekben azt látjuk, hogy a főurak az asztalnál nyakló nélkül isszák a bort, az nem azért volt, mert alkoholra vágytak, hanem a sok fűszert öblítették le. A víz ugyanis sokáig ihatatlan volt. A sörkészítéshez is azért folyamodtak a szerzetesek Európa-szerte, hogy az ihatatlan vizet el lehessen fogyasztani.

– Lehet, hogy főzni nem tudnánk belőle, de a nyelve lebilincselő.

– Mivel „a becsületes közrendeknek” szólt, jellegzetes erdélyi beszélt köznyelven írták. Nézzük a címét: Szakácsmesterségnek könyvecskéje. E kicsinyítő képzőnek szakirodalma van, annyira kedvelt fordulata volt az erdélyi népnyelvnek. „Egy pohárocska jó bort is bocsáss beléje, kedves étke a magyaroknak” – írja a tejfeles káposzta receptjében. Gyönyörű és közvetlen nyelven íródott. A mai szakács azonban néha bajban lenne. Amikor a recept azt írja, „felülről trágyázd meg az ételt”, az azt jelenti, hogy szórd meg fűszerrel. „Mindaddig keverd, amíg megöregedik” - vagyis amíg megkeményedik. A víz nem lefolyik, hanem „leszivárkodik”, a tyúkot pedig „megmellyesztvén” kell elkészíteni, vagyis meg kell koppasztani.

A szegedi Rómeó és Júlia

– Nézzünk meg az 1941-es szegedi Hamlet diákelőadás rendezői kéziratát is, amelynek a komor vészkorszak a háttere, és tragédia fűződik hozzá. 

– A Klebelsberg Könyvtárban fennmaradtak ifj. Horváth István 19 éves szegedi egyetemi hallgató rendezői feljegyzései a nagy sikerű Hamlet előadás szövegkönyvében. 1940-ben, a második bécsi döntés után vagyunk, Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz és a kolozsvári egyetem 20 év után visszaköltözött. Az újonnan megalapított szegedi egyetem rektorává Szent-Györgyi Albertet választották. A háború árnyékában Szent-Györgyinek az volt a célja, hogy a diákságot minél távolabb tartsa a háború szellemétől. Ezt úgy próbálta elérni, hogy önálló gondolkodásra tanító diákszervezetet, önképzőköröket alapított. Így alakult meg a Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társasága is Sík Sándor egyetemi tanár mentorálásával. E társulat vezetőjévé Szent-Györgyi a Budapestről idekerült magyar-francia szakos hallhatót, ifj. Horváth Istvánt nevezte ki. A fiatalember rendkívüli képességekkel, életkorát megcáfoló elhivatottsággal készült a színész-rendezői pályára. Eljutott Angliába, Shakespeare-előadásokat tanulmányozott, felkészülten, nagy ambícióval és tudással érkezett Szegedre 1940-ben. Sík Sándor és az angolbarát Szent-Györgyi első előadásnak a Hamletet választotta ki. Ennek próbái alatt született meg ifj. Horváth István jegyzetekkel ellátott rendezői kézirata. 1941. április 1-jén nagy sikerrel mutatták be a darabot a Szegedi Nemzeti Színházban, majd Kolozsváron is. A korabeli lapok felsőfokú jelzőket használtak. Azért fontos a kézirat, mert ebből rekonstruálható, milyen volt az előadás. A Hamlet-ügy monográfiáját és a rendezői kézikönyv kritikai kiadását már sajtó alá rendeztem, ez a munka most kiadóra vár.

– A Délmagyarország 1941. április 2-i száma több mint egy oldalt szentelt az előadásnak, majd 1941. október 21-i számában Ifj. Horváth István és Tóth Kata halálának is. Hogyan történt a tragédia?

– A fiatalember a darab próbái alatt a Gertrudot alakító szegedi Tóth Kata személyében megtalálta nagy szerelmét, és házasságra készültek. Ifj. Horváth István apai ágon református, anyai ágon zsidó származású volt, Tóth Kata pedig a Szegeden köztiszteletnek örvendő Tóth József református vallású órásmester egyik lánya volt. Tóth Kata szülei ellenezték a tervezett házasságot. Az úgynevezett harmadik zsidótörvény az év nyarán jelent meg, s ez börtönnel büntette a zsidó-nem-zsidó házasságot, sőt az élettársi viszonyt is. Tóth József, aki féltette lányát ettől a kapcsolattól, szigorúan ellenezte lánya szerelmét, eltiltotta a fiatalembertől, mi több detektíveket, rendőrséget mozgósított, hogy megakadályozza a találkozásukat. 1941 nyarán, az előadás után már csak levélváltással tarthatták a kapcsolatot, akár egy krimiben, az egyetemi évfolyamtársak hozták-vitték közöttük a leveleket. Versenyt futottak az idővel. Megpróbálták a házasságkötést egy másik dátummal hivatalossá tenni, orvosokat, papot próbáltak megkörnyékezni, nem sok sikerrel. Az új tanév kezdetén, 1941 szeptemberében a két fiatal újra találkozott. Ekkor indult meg igazán a harc, hiszen hetek múlva várni lehetett a harmadik zsidótörvény végrehajtási utasításának megjelenését, ami végképp megakadályozta a házassági tervüket. Miután ez megtörtént, a két fiatal a szülők kijátszásával Budapestre utazott, és egy Duna-parti hotelben megszálltak. Ifj. Horváth István nevelőanyja, Kalmár Ilona (aki az 1930-as években Móra Ferenc kései szerelme volt) közlése szerint a két fiatal 1941. október 17-én mámorosan végigtáncolta az éjszakát, aztán a szállodában kiürítették a ciánoldatos poharat. Másnap holtan találták őket. Az eset megrázta a szegedieket, de háború borzalmai hamarosan elhalványították tragédiájukat.