Rémálmok sikátora: Szükségszerű bukás

Anélkül, hogy hosszasan fejtegetném, a Rémálmok sikátorának miért nincs túl sok esélye a jelölését díjra váltania, le kell szögezni: az a film, amit a legfőbb kategóriák közül (film, rendező, forgatókönyv, színészek) kizárólag a legjobb film kategóriában jelölnek, nem igazán szokott labdába rúgni a végső döntésnél. Márpedig a Rémálmok sikátora négy Os­car-jelölése közül három technikai jellegű (operatőr, díszlet, jelmez). Bezzeg a 2017-es A víz érintése! Akkor azt gondoltam, del Torónak itt befellegzett, végleg elmerül a giccs és a művészi blöff mocsarában. 

Szerencsére del Toro most igazán megemberelte magát, így a William Lindsay Gre­sham azonos című regényéből készült Rémálmok sikátora akár legnagyszerűbb alkotása, A faun labirintusa mellé is helyezhető. Történetvezetés, atmoszféra, jellemformálás – minden egyben van. A képi világ rögtön magával ragadja a nézőt, aki egy olyan világba csöppen, aminek kulisszái mögé korábban még nem igazán nyerhetett bepillantást. Egy rövid, de annál sejtelmesebb bevezető után rejtélyes hősünket egy vándorcirkuszban találjuk. Stan Carlisle a nézőkkel együtt csodálkozik rá a cirkuszi látványosságokra, idővel pedig mind jobban megismeri az ott dolgozók életét, miközben róla csak annyit tudunk meg, hogy rendkívül ambiciózus, céltudatos ember. Pszichológusokat megszégyenítő módon belelát az emberi lélekbe, ismeri azok legféltettebb titkait, gondolatait. A cirkuszban nemcsak a szakmai siker, de a szerelem is rátalál, és ezután már nincs, ami megálljt parancsoljon az ifjú párnak. A vidéki életet nagyvárosira cserélik, Stan pedig megismerkedik egy pszichiáternővel, akiről kiderül, hogy talán még a férfinál is többet tud az emberi személyiség legsötétebb bugyrairól. Stan szakmai és magánéleti re­­noméja is veszélybe kerül. 

Megannyiszor elmesélt tör­ténet: egy messziről jött kisember felemelkedik, hogy utána a magasból nagyot essen. A bukás mindig szükségszerű, mert a felemelkedés során a személyiség torzul, az addigi becsvágy hatalommániává, a céltudat rögeszmévé válik. Egy ideig szurkolunk is a fő­hősnek, hiszen örülünk az ember sikerének, ám eljön az idő, amikor ez a hős többé nem szolgál rá a támogatásunkra. A főhősből fokozatosan antihős lesz. Stan karakterét különösen izgalmassá teszi a férfi rejtélyes-traumatikus múltja. Ám nem csak ő az egyetlen, aki rejtélyességéből fakadóan érdekes karakter. A cirkuszi dolgozók majd mindegyike akár külön filmet is megérdemelne, és persze ott van a pszichiáternő, akivel hősünknek is meggyűlik a baja. Ezeket a roppant izgalmas szerepeket egytől egyig csodálatos színészek alakítják: Bradley Cooper, Cate Blanchett, Rooney Mara, Ron Perlman, Willem Dafoe, Toni Collette, David Strathairn és Richard Jenkins – hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Coopert és Blanchettet külön ki kell emelni, mert nekik egy ideális világban bérelt helyük lenne idén az Oscar-gálán, akárcsak a zeneszerzőnek, Na­­­­than John­sonnak. Témái ugyanolyan mértékben felelősek a különleges hangulatért, mint az elképesztő díszletek, jelmezek és a bravúros operatőri munka. Ha egyvalami­­be mindenképp bele kellene kötnöm, az a film bevezetése lenne. A Rémálmok sikátorának sztorija nem rántott magával rögtön, ehhez jobban meg kellett ismernem a karaktereket. Persze lehet, hogy épp a komótos kezdésnek hála merültem bele végül a sztoriba. Tehát ne rettentsen el senkit a lassú kezdés! Megéri kivárni a végét, még akkor is, ha kiszámítható. Láttuk már ezt a sztorit párszor, de ilyen különleges csomagolásban talán még soha. 

A felemelkedés együtt jár a szerelem megtalálásával. (A képen Bradley Cooper és Rooney Mara.)