Leírva mázsákkal nehezebbek a szavak - búcsú Horváth Dezső újságírótól

Elment a szemenszedett tisztesség újságírója, a dél-alföldi Magyarország felfedezője, az ember, akinek olyan tolla volt, hogy azt csak egy kéz foghatta. Horváth Dezső után maradt most árván az újságírás maradéka. A Délmagyarország tör­­ténetének kiemelkedő egyénisége, kedvelt tárcaszerzője és hiteles riportírója volt. Cikkei több mint negyven éven át beszélték el ugyanazt a témát: a valóságot. 

Földúton 

Horváth Dezső 1936-ban született Nemesszalókon, 1958-ban a Szegedi Tudományegyetemen lett magyar–történelem szakos tanár, Pusztamérgesen tanított, majd 1960-tól a hódmezővásár­helyi könyvtár mun­­­­katársa, népmű­velési szak­­ember volt. 1969-től dolgozott a Délmagyarország­nál, és még jóval nyugalomba vonulása után, a 2010-es évekig volt rendszeres szerzője a lapnak és látogatója a szerkesztőségnek. 

A Délmagyarországban 1969 márciusában kezdte meg Földúton című sorozatát, amelyben a tanyavidék lakóiról írt történeteket. A riportokat riportok követték, rendszeres szerzője lett az Élet és Irodalomnak is, és írásai megérlelték első tanyai szociográfiai könyvét, amely a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg A tizedik ember címmel. Összesen 18 kötetnyi riportot, regényt, visszaemlékezést, tárcát, drámát adott ki. Baka István ajánlásával lett 1992-ben a Magyar Írószövetség tagja, 1993-ban a szerkesztőség titkos szavazatai alapján ő nyerte el a Délmagyarország Aranygyűrűt, 1990-ben és 2006-ban megkapta a megye Sajtódíját, 1996-ban pedig az első szegedi újságíró volt, aki Táncsics-díjban részesült. 

Horváth Dezső egész világlátását jellemezte a 40 éve működő Zsombói Wesselényi Népfőiskola, amelynek legalább harminc éven át volt szervezője. Mivel egyformán becsülte a falusi embert és a városi kutatót, összehozta őket. Volt olyan év, hogy 84 előadást tartottak neves egyetemi-akadémiai tanárok, kutatók a népfőiskolán. „Úgy láttam, vallott erről Horváth Dezső, nem felülről kell levinni a tudományt, hiszen a tanyai ember is szolgálhat a maga tudományából sok újdonsággal a tudós főknek, akik lehet, nem is láttak még belülről tanyát, így aztán az első jól sikerült próbán felbuzdulva, hosszú évekig minden alkalommal úgy kezdődött a népfőiskolai foglalkozás, hogy a meghívott előadó egy-egy tanyán vendégeskedett az esti »tanítás« előtt, azért, hogy ne hazulról ho­­zott tudományát hirdesse, hanem mérje be a beszélgetés közben esti hallgatóságát.” A helybeliek elismeréseként Horváth Dezső 1998-ban Zsombó díszpolgára lett. 

Klinikai feltámadás című naplókönyvének ő maga volt a hőse: az 1980-as évek végén súlyos agydaganatból tért vissza az életbe. A sikeres műtétet elvégző Bodosi Mihály idegsebész-professzor egészen biztosan a legtöbbet emlegetett ember volt, akiről Horváth Dezsőtől a szerkesztőségben hallottunk. 

A legsötétebb éjszakában is 

Az emberi történetek iránt állandó kíváncsiság hajtotta. Azért kereste a hétköznapi embert, mert őt találta hitelesnek. És azért kereste a mindennapi életet, mert óvatossá tették a megrendezett események. Őt aztán hívhatták sajtófogadásokra, szépen tálalt eseményekre – nem írt ilyesmiről. Sosem mondott híreket élettörténetek nélkül. Az olvasó biztos lehetett abban, hogy Horváth Dezső történeteit nem tanácsadók és marketingesek agyalták ki, hanem kitartóan és roppant alapossággal ő szedegette össze a valóság rögjein botladozó kisemberektől. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a valóságot nem lehet sajtóközleményekkel termelni. Hanem a valóság az, amit emberek átélnek. Aki megafonon kiabáltatta magáról, hogy adakozó és jótékony, azt kerülte a legmesszebbre. Riportjának egyetlen percnyi csendje egy szófukar juhász mellett a mezőn, messzebb hallatszott, mint egy agresszíven kihangosított beszéd. „Nyomós szavú ember, a legsötétebb éjszakában is el lehet menni a szava nyomában” – írta róla Tóth Béla. 

Alighanem a Délmagyarország történetének legjelentősebb riportszerzője volt. Zavarták a mások számára kreált mennyországok, amelyekbe rendszerint előreküldték az elszenvedőket. Horváth Dezső mindig maga ment megnézni, amit leírt, tapintatosan, de lerázhatatlanul és mindig nevén nevezve, amit tudni akart. Falvak, hátsó udvarok, homoki tanyák voltak az ő díszletei, és riportjaiban számítani lehetett rá, hogy egy részletre rákérdezve mély bölcsesség lesz a válasz. Vagy éppen fordítva, hogy a legsötétebb tónusú egzisztenciális témát a kisember megnyugtató optimizmusa zárja le. „Nekem a valóság mindennapi kenyerem. Amiről írok, az megtörtént – vagy megtörténhet. Tudom, a puszta képzeletből is lehet írói világot teremteni, de nekem találkoznom kell a valósággal. Amit tapasztaltam, azt tudom beépíteni az írásaimba. S ha végül földszagú lesz, amit írok: nem tagadom le” – mondta egyszer. 

Horváth Dezső régimódi újságíró volt. Beszélgetéseiről nem volt hajlandó felvételt sem készíteni, legfeljebb kis noteszekbe jegyezgetett; azt mondta: ami az újságíróban nem hagy annyi nyomot, hogy emlékezzen rá, azt minek másoknak leírni. Míg mi, többiek, a korszerűt, újat kerestük cikkeinkben, ma már visszaolvasható, mennyi hamar hervadó divatos eszmével lettek tele a régi újságok. Viszont frissen szólnak ma is Horváth Dezső mindig-anakronisztikus riportjai. 

„Amikor újságíró lettem, akkor a szakmai tökély az volt, ha valaki egy hetven tagú protokollt hiba nélkül sorba tudott állítani” – emlékezett 1990-ben. Már a szerkesztőség­­be is úgy került 1969-ben, hogy világossá tette, emberekről fog írni. Alighanem az akkori Délmagyarországra is ráférhetett ez a terv, mert ő volt az első, akit piros könyv nélkül is felvett a főszerkesztő. Később is hiába győzködték, hogy elküldhessék „újságíró-iskolába”, nem ment. Dezsővel mindenki melléfogott, aki a hierarchia, fontos harcok vagy bármi nevében más egyébre akarta utasítani, mint amit amúgy is tett: emberekről igazat írni. Ezt a három szót olvassuk vissza, kollégák! 

A tisztesség védtelen 

Egyetlen esetben nem kerülte el a fontos embert: ha kérdőre kellett vonni. Tanúja voltam, amikor 1993-ban az amúgy számos falusi plébánost tisztelettel emlegető Horváth Dezső kis híján keresztben nyelte le az óvatosan nyilatkozó Angelo Acerbi nunciust, akit a csángók magyar nyelvű misézéséről együtt kérdeztünk egy interjúban. Viszont 5 évvel később elküldte neki Mivé lettél csángómagyar? című riportkönyvét. 

A régi sajtóházban Horváth Dezső nevezte el bolondültetőnek azt a kis fogadósarkot, ahol az ügyes-bajos panaszosokat lassan felváltották a nyilatkozatok és közéleti csaták megszállottjai. A bolondültető már egyre magabiztosabb ülepeket fogadott, de az ő témái ettől mit sem változtak. Kerékpáros újságíró maradt, és meg is mondta, mi a közös a kettőben: a drótszamáron is mindig szembe fúj a szél. Minél befolyásosabb emberről volt szó, ő annál makacsabb lett. 

Egy újságírói vallomása így szólt: „Szerettem nevén nevezni mindent, de el nem tagadhatom, volt is, van is súlya a szónak. Leírva mázsákkal nehezebb. És az újság mindig eljut oda is, aho­­vá nem kellene. Könnyű az újságírónak, szokták mondani, megírja a magáét, aztán odébb áll. Amennyire tőlem tellett, igyekeztem mindig megtudni, az elröpült nagy kő kit hogyan talált meg. Nem voltam szívbajos a kimondásban, de megkerestem, ha tehettem, akit legjobban eltaláltam. Névtelenül írtam például ásványháti Anyókáról és Apókáról a tőlem telhető aranyossággal. Egyetlen gyermekük háza oda látszik hozzájuk, de évtizedek óta be nem teszi a lábát. Öten telefonáltak utána, mind magára ismert. Valamennyien pörrel fenyegettek. Mondtam, beszéljenek össze leg­alább, úgy talán kisebb a költség, de ahhoz az egyhez elmentem, aki valóban érintett volt.” 

Szemenszedett tisztességnek nevezte ezt a magatartást: „Ha ve­­lem szemben valaki hitvány – én nem lehetek az. Mert az ő fegyvertárában 77 ezer töltény lehet a hitványsága kimutatására, és ha én akármelyikkel akarnék visszalőni, akkor engem mi különböztetne meg tőle? Márpedig, Veres Péterrel szólva: »Megdögleni lehet, de rongyemberré lenni nem«. Bele kell törődni: a tisztesség védtelen és védhetetlen. Se fizetésért, se szívességből nem ártanék senkinek, de se 20 fillérrel, se fél szóval nem szeretnék adósa se maradni senkinek. A tisztesség azt kívánja, legalább nyugtázzam: tudok a hitványságról.” 

Isten veled, Dezső koma! Legyenek most már könnyűek neked a mázsányi szavak!