Nem elég fizikailag teljesíteni, fejben is ott kell lenni méterről méterre

2022.04.10. 08:40

Rostás Irén: Ezt a sportágat lehetetlen abbahagyni

Nekem ez az életem – mondta a 71 esztendős, ma is aktív hódmezővásárhelyi tájfutó. Rostás Irén saját stílusról, a 70-es évekbeli örömteli bumlizásról, a terepen nélkülözhetetlen tudásról mesélt.

T. Sz.

Minden futónak megvan a saját természetes stílusa, amelyet követnie és tökéletesítenie kell. Fotók: Frank Yvette

Fotó: Frank Yvette

Kezdetben azért vitték versenyre, mert volt vasutas a családban, és egy jegye feleannyiba került, mint másoknak. Budapestre például négy forintért utazhatott akkori­ban. Aztán jöttek a sikerek, és az is „doppingként” hatott, hogy 1972-ben Csehszlovákiában szurkolhatott Monspart Saroltának, aki első nem skandinávként nyert világbajnoki aranyat. Négy évvel később vele egy csoportban szerzett váltóban világbajnoki bronz­érmet Skóciában. Finnországba szinte hazajárt, a helyiek kedvességére máig jól emlékszik. A hetvenegy esztendős Rostás Irén bár szabadkozik, hogy nem edz már annyit, mint egykor, beszélgetésünk után néhány nappal egy vidéki versenyre tartott barátaival és csapattársaival. A vásárhelyi tájfutóval egykori alma materében, a mostani HSZC Eötvös József Technikumban találkoztunk. 

 

Éjszaka a fatelepen 

 

Ponyvás teherautó platóján utaztak a versenyre még az 1970-es években. De nem számított az mostoha körülménynek, sőt, a körülmények egyáltalán nem számítottak. A barátok, a sporttársak jelenléte, a tájfutás, a természet, a jó hangulat volt a lényeges – me­sélte Rostás Irén, a hódmezővásárhelyi tájfutó. Egy Nagybátony melletti ifi bajnokságra tartottak, de nem várta be késő szerelvényüket a csatlakozás, így a hét-nyolc fős csapat egy fatelepen éjszakázott. Ám ezek máig szép emlékek. A hetvenegy esztendős, máig aktív sportoló az idő múlásával sem bánja – ahogy ő mondta – a bumlizást. Hiszen gyakran Hódmezővásárhelytől távol, olykor ne­­hezen megközelíthető helyekre szervezik a versenyeket, ám a családias hangulat mindenkit kárpótol a fáradozásért. Mesélte, egykor ő is három gyerekükkel utazott, ahogy most is teszik sokan. Így a kicsik is magukba szívják a sport szeretetét. 

 

Folytatás törött bordával 

 

„A futónak látszó egyén és a futó között akkora a különbség, mint a gimiben a gyógytesis és a tesi tagozatos között: csupán a ruházat azonos. A futónak látszó egyén belekezd, majd abbahagyja, amint az oldala szúrni kezd, míg a futó attól futó, hogy leküzdi a jelentkező, a dologgal együtt járó kellemetlen tüneteket. A futónak látszó egyén meg van győződve róla, hogy meg is tudná csinálni; a futó megcsinálja. A futónak látszó egyénben tombol a versenyszellem, le akarja hagyni a másikat, a futónak kizárólag önmagával van dolga: önmagát kell legyőznie” – idézi Keresztury Tibor írót az a képes album, amelyet barátaitól és sport­­társaitól kapott a hetvenedik születésnapjára. Csorja Ida és Kovács István válogatta össze a többoldalnyi fotográfiát; Irén büszkén mutatta a könyvet. Majd eszébe is jut, amikor futás közben eltört a bordája: rosszul lépett, ám, hogy ne a navigáláshoz nélkülözhetetlen iránytű sérüljön, akaratlan mozdulattal is inkább az eszköz védte botláskor. Végigvitte a versenyt, kérdés nélkül, utána fájt csak mindene. 

 

Támadásba lendülve 

 

„Minden futónak megvan a saját természetes stílusa, melyet követnie és tökéletesítenie kell. Van, aki rövid, van, aki hosszú lépésekkel fut. Van, aki felemelt fejjel, van, aki előrehajolva. Van, aki tartalékol, és van, aki az első pillanatban támadásba lendül. Nincs olyan technika, amelyik mindenkinek ideális, de mindenki megtalálhat­­ja a számára ideális technikát” – idézték barátai szintén a születésnapi albumban. 
– Nyolc-tíz alkalmas fölmérésre vittek bennünket 1975-ben, az akkori szövetségi kapitány és Monspart Sarolta felváltva elemezte a futó stílusunkat, meg a mozgásunkat terepen. Egyikünknek például azt javasolták, ahol megoldható, kerüljön körbe az utakon, mert ideá­­lisabb úgy a mozgása. Én meg nekiindultam a terepnek, lendületesen. Megterveztem a leggyorsabb utat, amennyire csak le­hetett a régi térképeken eligazodva – mesélte Irén. Közben megint megelevenedik az egykori sporttárs, Monspart Saci kedves emléke, aki Trabanttal fuvarozta őt egyik helyszínről a másikra. 

 

Edzés süppedős homokban 

 

– Nagyon kell futni, miközben folyamatosan dönteni kell a további irányról. Tudni kell tájékozódni, fáradtan is összpontosítani a térképre, hogy ne tévesszük el a következő ellenőrző pontot – összegzi a tájfutás sikerét Rostás Irén, bár megannyi egyéb szempontot sorol még. Számít az ismeretlen terep, a térkép aprólékossága, a fizikum és a mentális frissesség. Nem elég fizikailag teljesíteni, fejben is ott kell lenni méterről méterre. Ahogy a sikeres tájfutó mesélte, sportolói sorsokat dönthet el az adottság. Tornatermi körülmények között vizsgálták egykor náluk is, hogy miként változik a nyugalmi állapotban mért reakcióidejük fokozott terheléssel. Tájfutóknál a tájékozódás miatt fon­­tos a gyors és pontos döntés, a fókuszált teljesítmény. Az 1970-es években Irénék az akkor még beépítetlen új-kishomoki Nyikos dűlőn túli homokbányánál edzettek. A süppedős talajon megterhelő volt futni, ami fizikailag remekül karbantartotta a sportolókat. 

 

Lehetetlen abbahagyni 

 

„Az erdő imádata kiskorom óta megvolt. Akkoriban a Kása erdőben jártunk edzeni, eljutottunk versenyekre, és beljebb sodródtam a tájfutásban. 1975-ben válogatott lettem, 1976-ban pedig bronzérmet szereztünk a világbajnokságon váltóban. Tizenhárom évig voltam válogatott. Viszont ezt a sportágat nem lehet abbahagyni, aki megfertőződött, az tovább csinálja, mert annyira jó. A társaság is, az erdőben sétálgatunk, kocogunk, futunk manapság is. Nekem ez az életem.” 
 

Tájfutásban tudni kell fáradtan is összpontosítani a térképre.
Forrás: Frank Yvette


 

Rostás Irén sikerei: 1965-ben ismerkedett meg a sportággal, az 1970-es évek elejétől már jöttek az egyre jobb eredmények. Válogatott versenyző lett 1975-ben: hat világbajnokságon képviselte szülővárosát és Magyarországot. 1976-ban tagja volt a világbajnoki bronzérmes váltónak. Két normál távú és hat hosszú távú Országos Baj­nokságot nyert. Szenior Világkupán N35 kategóriában ezüstérmet szerzett. Négyszer hódította el a Hungária Kupát, valamint több nemzetközi kupát. Ötször volt „Az Év Tájfutója, 1976-ban Érdemes Sportoló kitüntetést kapott, majd 1984-ben Hódmezővásárhely Pro Urbe díjjal tüntette ki. Neve szerepel a Városi Sportcsarnokban az „ Akikre büszkék vagyunk” sportolói között. Ma is aktív versenyző. Az elmúlt években is gyakran állt dobogón korosztályának országos versenyein. 
 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!