Szentes szépségeit mutatja meg Tofán Sándor

Egyik kedvenc helyén, a Széchenyi ligetben beszélgetünk Szentes „képes krónikásával”, Tofán Sándorral, vagyis ahogy mindenki szólítja városszerte, Tofival. Az amatőr fotós füttyszavára hallgatnak a madarak, néhány füttyentés, és máris az etetőhöz röppennek a liget kis szárnyas lakói. A mókusok is gyakori vendégek erre, de azok sajnos most nem tiszteltek meg a társaságukkal. 
 

Mókusok ide vagy oda, a napsütötte padon a madárcsicsergésben üldögélve könnyen megértheti az ember, miért is jelent olyan sokat a fotózás Tofán Sándornak. 
 

Túlságosan sok lett a szabadidő 
 

Húsz éve, 2002-ben lettem rokkantnyugdíjas. Sok lett a szabad­időm, és az orvosok is javasolták, hogy mozogjak. Ha végeztem a ház körüli dolgokkal, akkor biciklire ültem, és körbebringáztam a várost. Ekkor tűnt fel igazán, milyen szép környezetben élünk, milyen csodálatosak az épületeink. Előtte sosem fotóztam igazán, akkoriban is egy kis zsebre vágható gépem volt. De ahogy egyre többet kattintgattam, úgy merültem bele a fotózásba. Tetszett is magamnak, amit csináltam, persze utólag visszanézve látom, hogy nem is voltak olyan jók a képeim – mesélte mosolyogva Tofán Sándor. 
 

Fotózni bárki tud, az ember sosincs készen 
 

Tofi bácsi ugyan nem tagja fotós alkotó közösségeknek, de jó kap­­csolatot ápol a többi fényképésszel. Magát amolyan „félprofinak” tartja, aki a természet és a város szépségeit szeretné megmutatni. 
Meghallgatom mások véleményét a képeimről, mert igyekszem tanulni. Sokat olvastam, nézegettem mások képeit, próbáltam megfejteni, hogy mitől olyan jók. Az ember sosincs készen, mindig van hova fejlődni. Egyébként azt tartom, hogy fotózni mindenki tud, csak neki kell állni. Én a saját lelkem kenegetése miatt csinálom – véli a képíró. 
 

Tofi Penget, kattint, ölel 
 

A fotózás mellett a zene az egyik leghatározóbb elem az életében, a „Tofi” becenév is úgy ragadt rá. Két zenekarban, a Kaméleonban és az Angelsben gitározik és énekel. Itt már hatvanéves barátságok vannak, a többiek képesek Budapestről, Németországból ha­­zajönni, hogy együtt zenéljünk. A fotózás, a zenélés meg a család számomra a „lélekfenő”, ezek nélkül nem lennék meg egy percig sem – vallja a fotós. 
 

Nyomtatásban is jól mutatnak 
 

Legszebb képeit kétszer is csokorba szedte, „Az én Szentesem” címmel két fotóalbuma jelent meg, valamint nagy szerepet vállalt épületfotóival a „Szentes 50 arca” című kiadvány megszületésében is, de a Szentest bemutató Városkerülő Társasjátékhoz is használták a fényképeit. 
 

Lokálpatriótának tartom ma­­gam, bár nem itt születtem: 1953-ban kitelepítették a családomat, így kerültünk ide. Fontos nekem Szentes, látom benne a szépet és jót, azt próbálom közvetíteni – tette hozzá Tofán Sándor. Elmondta, egyelőre nem tervez újabb kötetet, de készen áll rá, ha esetleg érkezik egy felkérés, mert anyaga van bőven. 
 

Madár röppen, mókus figyel 
 

Fotói jó része a Kurca-parton ké­szül, de a Széchenyi ligetben is sokat fényképez. Rendszeresen kijár etetni a park madarait és a mókusokat. A kis állatok már annyira megszokták a közelségét, hogy a füttyentésére előjönnek. 

A várakozást nem szeretem, de azt igen, ha beérik a türelmem. A nem hétköznapi pillanatokra vadászok, de akkor sem bosszankodok, ha nem sikerül valami. Jól érzem magam fotózás közben, nem számolom az időt: teljesen kikapcsol, belefeledkezek. Azt nem lehet elmondani, milyen érzés, ha a kismadár az ember füle mellett száll el, vagy a mókus két lábra áll, és hallgatja, amit mondok neki. Amikor kint vagyok a gépemmel a természetben, úgy érzem, lepakolom a terheimet. A szépséget látom meg, és ezt is szeretném visszaadni a képeimen – összegzett Tofán Sándor.