Vagyontalan, a városi köztereket járó zeneszolgáltatók voltak

A kintornások vagy más néven verklisek tevékenységüket a fő­­városban hatósági engedéllyel végezték. Az engedélyt vagyontalan, közsegélyben nem részesülő, keresetképtelen személy kaphatta meg. Az engedély névre szólt, a kintornás kísérőjének egy másik engedélyt kellett kiváltani, amely szintén névre szóló volt. 

Regényekben szerepeltek

A kintorna Molnár Ferenc híres regényében, A Pál utcai fiúkban is rögtön feltűnik, a könyv elején: „pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. 

Az ablakok tárva-­nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinna­drattásan, olyan bécsiesen pen­gett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna.

” Tóth Ede műve, A kintornás családja pedig népszerű színmű volt, amelyben a megesett lány származott zenészcsaládból. Akkoriban még verklis legény udvarlókról álmodoztak a budapesti cselédlányok. De volt olyan is, akinek a kintornás szakma időskori kényszermegoldás volt, mégis szívből művelte, mint például Ormos Gerő 1938-as elbeszélésének hő­­se: „Szürke szakállas kintornás volt az öreg, lyuggatott, lemezes hangszert cipelt a nyakában, beállott az udvarokba, nekivetette vén hátát a falnak s muzsikált. Tiszta lélekkel, messze révedő szemekkel, nem a garasokért, hanem magáért a muzsikáért. Egyszerű kis dalokat nyekergetett, de belezúdította velük az emberek lelkébe az örök muzsikát, a lélekmelegítő jóságot, puhaságot, szépséget.”

 A kintornások tevékenysége nem mindenkinek tetszett, így egyes házakra olyan feliratokat is elhelyeztek, hogy a kintornás tevékenység tilos. Zenéltek a Tabánban, a Gellért-hegyen is nyaranta esti mulatságokon. 1930-ban 136-an tevékenykedtek a fővárosban. 

A szakma csődje 

1934-ben a Magyar Hírlap a kintornás szakma csődjéről számolt be. Habány Imre 1904-től volt kintornás, és olyan is előfordult vele, hogy egyik kedvenc pesti háztulajdonosának az volt az utolsó kívánsága, hogy a temetésén ő játsszon. Az „Uncili, smuncili” meg a „Trom-trom-trom­trom-trombitás” voltak a legnépszerűbb nótái. 

Izallák Károly, aki 1884 óta volt kintornás, nosztalgiával em­­lékezett vissza Podmaniczky bá­róra: „A legérdekesebb esetem Pod­­maniczky báró úrral történt. A segédem betolta a gépet abba a házba, amelyik a mostani Nagymező és Podmaniczky utca sarkán van. A házmester kiabálni kezdett és ki akart zavarni. Pont akkor jött le a lépcsőn a báró úr. Finom, jó ember volt. Rászólt a goromba házmesterre. Beszélgetett velem. Amikor elmondtam, hogy a szülei­met tartom el, egy arany tízkoronást nyomott a kezembe.” 

A cikk a szakma csődjét a gazdasági válsággal is magyarázta: sok állástalan artista és zenész is kintornázni kényszerült, így túlkínálat alakult ki. 

A mesterség feltámadása 

1984-től a fővárosban volt egy ember, Hajpál Bertalan, aki rö­­vid időre felélesztette a kintornás szakmát. Mielőtt nekilátott, könyvtárakban tanulmányozta a téma irodalmát. A nyugdíjas kirakatrendező egymaga járta a várost felújított kintornájával, és örvendeztette meg muzsikájával újra a közönséget. Mindennap naplójába felírta, milyen zeneszámokat kértek tőle hallgatói. 

Utolsó hírünk róla, hogy még 1993-ban is tekerte verklijét. 2005-ben Mednyánszky Miklós A kintorna címmel írt könyvet a szakma történetéről, és időnként ő maga is tekerte a verklit, például 2002-ben a mesterségek ünnepén a budai Várban. Mindez jól mutatja, van az emberekben egyfajta nosztalgia a régi szakmák iránt.