Reáldiploma és ritka nyelvérzék a karmesteri pálca mögött

2021.10.31. 15:28

Interjú Gyüdi Sándorral, a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgatójával

Mikor megtudta, hogy ezúttal nem a zenekar, hanem ő maga lesz az intrejú főszereplője, ódzkodva fogadta el lapunk felkérését a szakmai kiválósága mellett szerénységéről közismert Gyüdi Sándor, a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgatója. Mondván, hogy ő csak teszi a dolgát, nincs abban semmi különleges. Közismert, hogy a Liszt Ferenc-díjas karmester négy évtizede motorja Szeged klasszikus zenei életének, ám azt talán kevesen tudják, hogy korántsem zenei irányban kezdte pályafutását, milyen különleges hobbinak hódol nyaranta, vagy hogy mennyi nyelven olvas szépirodalmi szövegeket.

Koós Kata

20211025 Szeged Gyüdi Sándor karmester Fotó: Török János TJ DM Délmagyarország

Fotó: Török János

– Akiben így lángol a zene iránti szenvedély, hogyan kezdhette pályafutását és szerezhetett diplomát az egykori JATE matematika–fizika szakán?

– Kora gyerekkoromban kezdtem zenét tanulni. Ügyesnek mond­­tak, de nem akartam zenei szak­­középiskolába járni, csakis gimnáziumba. Kamaszként nem fogadtam el kompromisszumokat. Úgy gondoltam, ha valaki nem Kocsis Zoltán mérvű zseni, ne menjen művészi pályára, nem szerettem volna középszerű muzsikus lenni. Emellett annyira szerettem zenélni, hogy nem akartam összekötni a pénzkeresettel. Tanítani akartam, mert nagyon szerettem gimnáziumba járni, így igyekeztem meghosszabbítani az ott tölthető éveket. Azért választottam a matematika–fizika szakot, mert édesapám 31 esztendővel korábban szintén ugyanezen a szakpáron szerzett diplomát Szegeden. Hozzáteszem, a matematikában rengeteg költészet, ezáltal szenvedély van.

– Végül mégis a zenei hivatás mellett döntött.

– Másodéves egyetemistaként döntöttem el, hogy mégiscsak a mu­­zsikálással szeretném kitölteni az időmet, mert az az igazi szerelem. Talán az változott meg, hogy beletörődtem, nem vagyok Kocsis Zoltán. A Canticum Kamarakórussal akkorra már komoly sikereket értünk el, ezért gondoltam, az ének-zene tanár szakot is elvégzem, de a városvezetés ösztöndíjat biztosított számomra a Zeneakadémiára. Harmadéves koromban pedig Oberfrank Géza, az akkori szegedi fő-zeneigazgató felajánlotta a színház karigazgatói állását, amit természetesen örömmel elfogadtam. Szegeden olyan komplex zenei világ részese és reményeim szerint formálója lehettem, amelyet máshol nem találhattam volna meg. Nem bántam meg, hogy itt ma­­radtam.

Hat idegen nyelven beszél és olvas szépirodalmat a Liszt Ferenc-díjas karnagy. Fotó: Török János

– Mely hangszereken játszik?

– Eredetileg csellista vagyok. Valamikor elég jól játszottam klasszikus gitáron, és általában jóban vagyok a pengetős hangszerekkel. Van hanglemez, amelyen balalajkán játszom, de felléptem már úgy, hogy mandolinszólamot játszottam egy Mahler-szimfóniában. Aktívan azonban egyik hangszert sem űzöm, legkomolyabban énekelni tanultam.

– Hány országban vezényelt már?

– Európában szinte mindenütt, emellett vendégszerepeltem Mexikóban, Kínában, Izraelben, Dél-Koreában, Kubában. A legközelebb Olasz- és Spanyolország áll hozzám.

– Számos esetben az anyanyelvükön köszöntötte a külföldi közönséget. Összesen hány nyelven beszél?

– Magyarul jól beszélek, amiről papírom is van a Kazinczy-érem óta. Emellett angol, német és olasz nyelvből van nyelvvizsgám, de beszélek és szépirodalmat olvasok spanyolul, gyengébben franciául és oroszul is. Persze utóbbira kevés alkalmam van, ezért meglehetősen kopik. Soha nem vettem ugyanis pénzért nyelv­órát. Általános iskolában németül, középiskolában angolul tanultam, mindkét helyen oroszul. Az olasz nyelvet a Zeneakadémián, a spanyolt és a franciát pedig egyedül sajátítottam el.

– Bejárta Európa legrangosabb koncerttermeit, világhírű művészeket dirigált, mégis láthatóan feszélyezi, ha sikereiről faggatják.

– Mert mindenekelőtt hálás va­gyok, hogy olyan kiváló zeneművészekkel dolgozhattam együtt, mint Ránki Dezső, Jandó Jenő, Bogányi Gergely, Baráti Kristóf, Kelemen Barnabás, Perényi Miklós, Onczay Csaba. Vagy olyan ének­­­művészekkel, mint Rost And­­­rea, Miklósa Erika, Gregor Jó­­zsef, Temesi Mária, Montserrat Caballé vagy José Cura. Ezek gyönyörű em­­lékek, ahogy bizonyos koncert­helyszínek is, mint például a spanyolországi Escorial. De ugyanilyen kedvesek a szívemnek a Szegedi Szabadtéri Játékok Ajándékkoncertjei, ahol hazánkban egy időben a legtöbb ember hallgat élőben komolyzenét. Csodálatos érzéssel tölt el továbbá, hogy a Szegedi Szimfonikus Zenekarnál 22 éve, a Vaszy Viktór Kórusnál 33 éve, a Szegedi Nemzeti Színháznál pedig szintén több mint harminc éve elviselnek. Kölcsönös szeretet és megbecsülés köt össze ezekkel az együttesekkel.

– Különleges hivatása mellé különleges hobbit választott. Hogyan jött életébe a szörfvitorlázás?

– Kisgyerekkorom óta szorosan kötődöm a Balatonhoz. Egyszer kipróbáltam a szörfvitorlázást, és beleszerettem. Persze versenyekre nem járok, öregedő strandszörfösként szoktam definiálni magam. Nem akkor szállok vízre, mikor óriási szél tombol, dermesztő a hideg és az emberek elhűlve néznek a partról. Lágy szellőben, nap­­sütésben siklok.

– Hogyan látja Szeged jelenlegi, klasszikus zenei helyzetét?

– A városban rengeteg kiváló zeneművész van, de a szegedi ze­­nei élet akkor lehetne aktívabb, ha lenne koncertterem. Ez mintegy fél évszázados vágy a városban. A Szegedi Nemzeti Színház nem rossz akusztikai szempontból, de egészen más a pécsi Kodály Köz­­­­pontban fellépni, amely ren­geteg nézőt vonz. Debrecenben és Győr­­ben most épül a koncertterem, mi sajnos le vagyunk maradva. Ez még szomorúbb annak fényében, hogy a szegedi művészeti élet a leggazdagabb a vidéki városok közül. A Szegedi Szimfonikus Zenekar az ország legnagyobb vidéki zenekara, a Bartók Béla Művészeti Kar is jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt években, a színház ope­­ratagozata pedig a legnagyobb vidéki operatársulat hazánkban.

Gyüdi Sándor: Egy karnagy az örömeit, bánatait, félelmeit, szorongásait, mindent bele tud tenni az előadásaiba. Fotó: Szegedi Szimfonikus Zenekar

– Tudomásom szerint a járvány nemcsak lelkileg, de fizikailag is megviselte.

– Voltam Covid-fertőzött, de sem­­­­milyen tünetem nem volt, egyszerűen pozitív lett a tesztem. Azonban beszélnek arról, hogy a betegség hosszú távú következményekkel járhat. Ez is oka lehet, hogy májusban szívinfarktust kap­­­­tam. Másfelől abban látom en­­­­nek gyökerét, hogy a vezetői teendőkkel járó stresszt normál esetben fel tudom oldani a művészeti alkotófolyamatban. Egy karnagy az örömeit, bánatait, félelmeit, szorongásait, mindent bele tud tenni az előadásaiba. Mikor Tosca leszúrja Scarpiát, én azzal a fortissimóval az összes létező ellenségemet le tudom szúrni, már ha vannak. A Covid-időszak éppen ezt a feldolgozási lehetőséget akadályozta meg, hiszen nem voltak koncertek, opera-elő­adások, ugyanakkor több lett a vezetői munkával járó feszültség. Olyan helyzettel kellett küzdeni, amellyel szemben nem voltak eszközeink. Éreztem, hogy belenyilall a fájdalom a mellkasomba. A feleségem, aki orvos, húsz év­­vel ezelőtt előírta nekem, hogy Nitrolingual spray-t kell magammal hordanom. Be­vallom, nem meg­győződésből, de bé­ketűrésből hordtam is, így azonnal tudtam cselekedni, hamar ki is engedtek a kórházból. Azóta pedig már újra beindultak a koncertek, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. Kitűnően érzem magam.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!