Lenin fehéren, majd feketén – Galéria

Lenin bronzszobrát 1967. november 5-én délután 3-kor kivezényelt dolgozók, egyetemisták és úttörők, valamint egy 300 ta­gú egyesített kórus és a teljes színházi zenekar kíséretében avatták fel. Ahogy a korabeli Délmagyarország fogalmazott, a szobor „dinamikus hatású, nagy erejű alkotás” volt, amelyet az avatóünnepségen összegyűltek „lelkes tapssal köszöntöttek”. A fehér lepel spontán módon az avató­beszéd utolsó mondata alatt hullott le, így Szirmai István, a politikai bizottság propagandával foglalkozó tagja még kimondhatta, hogy „Örökké él­­jen Lenin a szegedi dolgozók szívében és tetteiben!”, már szólt is a lelkes taps.

A beszédet a másnapi Délmagyarország „A szocializmus diadalmasan halad Lenin zászlaja alatt” címmel közölte, és kiderült belőle, hogy Szirmaiék Lenintől tanulták a forradalom művészetét, és hogy a szocialista országok az igazán függetlenek. A beszéd után Vaszy Viktor vezényletével az egyesített szegedi énekkar és a színház zenekara András Béla Lenin-dal című kompozícióját adta elő, este pedig a színházban díszünnepség volt.

Huszonhárom évvel később, 1990 márciusában, az első szabad országgyűlési választás kampányában Lenin bronzszobra csaknem kínálta magát, hogy „Tovaris konyec” plakátokat ragasszanak rá. A Magyar Demokrata Fórum aktivistái néhány napra fekete fóliával is bevonták, erről az eseményről készült Gyenes Kálmán fo­tója. Végül 1990. március 30-án, a választások két fordulója között a szobrot egy da­­rus teherautó platójára emelték, és csendben el­­szállították.

Gyenes Kálmán fo­­tóriporter akkor is jelen volt. Az ő szemével láthatjuk ma, ahogyan a forradalom mű­vésze drótkötéllel a nyakában, egyetlen hervadó tulipáncsokor társaságában a platón fekszik. A szegedi szobortemetőbe került, fejtől-lábtól egymáshoz simulva a tanácsköztársasági emlékmű libás asszonyával – és ma is ott van.