Délmagyar logó

2017. 12. 13. szerda - Luca, Otília 0°C | 12°C Még több cikk.

Egy jobb világ

2011.04.02. 08:36:34

Tessék, az idei év legjobb idegennyelvű Oscar-díjas filmje! Kell ennél több, hogy rávegye az ember fiát/lányát, hogy ellátogasson a moziba? Ha igen, akkor minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ezt az érzést csak erősítsem. Először vegyük a film eredménylistáját: nyert a Golden Globe-on és az Oscaron.



Ez eddig igen veretes eredménylista - a lehetséges három díjból kettőt megszerzett, a BAFTA csak A tetovált lány ellenében veszett el. Nézzük a rendezőnőt: Susanne Bier jó pár éve az európai film élmezőnyében található olyan filmekkel, mint a Hogy szeretsz?, a Testvéred feleségét vagy az Esküvő után, mely filmekben a dán színészélet legjobbjai léphettek ki a szélesebb közönség elé, sőt, saját filmjének, a Testvéred... forgatókönyvének is megírhatta az amerikai remake-változatát, mely a 2 Golden Globe-díjra jelölt alkotást, a Testvéreket eredményezte.

A történet ugyan két szálon fut, egy afrikai és egy dán szálat kapunk, azonban az első inkább csak a felnőtt főszereplőnek tekinthető Anton (Mikael Persbrandt) személyiségének árnyalásáért felelős, plusz egy érdekes kontextusba helyezi a film címének pozícionálását, de erről később. Anton válófélben lévő orvos, aki igen nagy gyakorisággal látogat el egy afrikai menekülttáborba, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az ottaniakért. Eközben egy másik férfi, Claus (Ulrich Tomsen) hazaköltözik Dániába, hogy felesége halála után új életet kezdjen fiával, Christiannal (William Johnk Nielsen). Apa és fia elridegült egymástól, gyászukat mind a ketten máshogy kezelik: míg az apa befele forduló lesz, a gyermek saját igazságát a számára kegyetlenné vált világban kereső agresszív fiatallá lesz. Ebben társa lesz az osztály untermanja, a svéd származású Elias, akinek védelmére kelve egyre vadabb dolgokba rángatja magát és Eliast is. Mint kiderül, Anton Elias apja, így a két család története szorosan egybeolvad s ez a közös ösvény lesz a film igazi vezérfonala.

Bier filmje sok ponton eltér az amerikai fősodortól, de mégsem az a klasszikus európai alkotás: erre szokták mondani, díjátadókra készült. Minden másodpercében érződik az a fajsúlyos mondanivaló, amellyel foglalkozni szándékoznak az alkotók. A nagyon mély és búskomor óvilági-európai drámaiságot felpuhítva, míg az amerikai érzelmességet kissé megszikkadva tálalják a nézőnek, ami ezen öszvér esetében inkább pozitív végeredményre jutott. Itt kissé vissza is kanyarodnék az eredeti címhez, a Haevnen jelentéséhez: ugyan itt direkt a mennyország-hasonlat, kontrasztként kapunk is két teljesen eltérő világot, azonban jelen esetben a magyar cím kevésbé fennkölt és ezáltal találóbb is, mint az eredeti (ami igen ritka). Az északi országok idealizált társadalmáról már nem először rántják le a leplet, ebben talán a elgerősebb a Könyörtelenek című film volt, mely az iskolán belüli erőszakot ábrázolja. Most ugyan nem kapunk annyi kegyetlenséget, de ezzel pont hogy történetileg megágyaznak annak a filmnek, a kisiskolások egymás közti viselkedésének bemutatásával - mintegy előrevetítve, mi lesz ezekből a fiatalokból 5-8 év múlva. Ezzel szemben az afrikai történetszálon a dén fiúknál alig idősebb lányok terhes anyaként halnak meg a helyi Nagy Ember kegyetlenkedéseinek köszönhetően - a fogadásból felvágott hasú lányok sorban véreznek el, mire az orvoshoz kerülnek. A sors azonban nem hagyja magára a táborlakókat, egy fertőzés miatt Antonhoz kerülő Nagy Ember ugyan felgyógyul, életéről azonban az eddig számára kiszolgáltatott táborlakók döntenek, elég radikális módon. Nem igazán tudtam eldönteni, vajon melyik is lenne az a jobb világ, mert mindkét esetben a másik látszott szimpatikusabbnak, pont az eltérő szabályrendszer okán. Egy azonban biztos, értékítéletet nem mondhatunk csak a film alapján, mindenki magának szűrje le ezt a következtetést.

A film csodálatos operatőri munka eredményeképp élvezhető, melyért Bier állandó operatőre, Morten Soborg dicsérhető, mellette a zenei háttér is csak a legjobbakat érdemli, szintén Bier "örök zeneszerzője", Johan Söderqvist érdemel elismerést. A csodás tájakat életre keltő kép és zene csak még fájdalmasabbá teszi a film megtekintését, annak jó értelmében. Mert bizony fáj látni szenvedni mind az afrikai, mind az európai embereket, bizonyítva látni a tézist, a nyugati civilizáció csak demokratikus keretbe foglalta azt a kegyetlenséget, ami régről az emberben él. Mert ez a film bizony az erőszakmentes világ himnusza lehetne, ékes bizonyíték arra nézvést, mit hagytunk magunk mögött, mikor elértük az utopisztikus világbéke állapotát. Amíg ez nem következik be, addig az emberi kegyetlenség, a szétbomló családok, az önzés lesz napirenden, amit csak a tragikus események tudnak kiléptetni megszokott medréből.

Lombos Péter

További kritikák a Prolihisztor blogon