2016.02.15. 18:35
A polgármester bácsi is a Tiszánál játszott, mégis ember lett belőle
DélmagyArchív 1910-1943: Szegedi játszótértörténet 1. Kevés volt a játszóhely, s ami jó volt, az sem volt jó.
Az árvíz utáni Szeged tervezésénél megfeledkeztek a gyerekekről. Miután kiépültek a város tágas közterei, a Széchenyi tér, a Stefánia, a Lechner tér, a Rudolf tér, a Valéria tér, a gyerekeknek egy ideig azért nem volt játszóhelyük, mert a terek puszták és porosak voltak. Aztán megnőttek a fák és füvesítették a parkokat, de akkor meg a fűre nem volt szabad menni.
A Stefánia 1883-ban (a háttérben épül a színház). A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből
A Délmagyarország játszóhely-téma refrénje 30 éven át ugyanaz maradt: kevés a kijelölt játszótér, s a házak udvarán a népszerűtlen házmesterek, a parkokban pedig a semmivel sem népszerűbb felügyelők tiltották a gyermekjátékot.
Az 1910-es években Szegeden a Stefánián, Újszegeden pedig a ligetben volt kijelölt játszótér. A város népessége 1910-ben 118 ezer lélek volt, ebből 39 ezer gyerek (14 éven aluli). A szegedi belterületen a lakosság 64 százaléka élt, és 20 százaléka tartozott legfiatalabb korosztályhoz, vagyis 16 ezer gyerek osztozott a két játszótéren.
A Stefánia már akkor is szűkös volt, Újszegeden pedig rendszerint elfoglalták a helyet a városi főgimnázium tornaórái. Annyira, hogy a többi középiskola ifjúsága csak hosszas gyaloglás után a tápai réten vagy a lóversenytéren (ma a Cserepes soron túli terület) jutott szabad területhez.
Poros utcák, bűzös árkok
A Délmagyarország írta 1910 decemberében, hogy a harmadik játszótér céljára az újonnan feltöltött Korcsolyázó tó környékét (a mai Ady tér) jelölték ki, itt azonban nemsokára megépítették a leszámító palotát és a MÁV miatt a korcsolyázás is bizonytalanná vált néhány évre.
1911-ben a Délmagyarország újra megállapította, hogy a városi gyerekek sehol nem találnak játszóhelyet: a szegedi udvarok „szennyesek, kicsik, egészségtelenek", a belvárosi utcák „rosszul kövezettek, porosak", a külvárosiak mellett „bűzös árkok" találhatók, a sétaterek pedig „közmondásba illően elhanyagoltak, fátlanok és forróak". Gyermekfürdőhelyek hiányában a gyerekek kubikgödrökben és a Tisza tiltott helyein fürdenek nyáron.
1916-ban a városi tanács előtt is megjelent a probléma, ekkor már a tüdővész, a gyermekegészségügy oldaláról nézve hozta fel dr. Hollós József, a közkórház főorvosa. A válasz jellemző volt: a tanács folyamatosan foglalkozik a közterek játszótérré alakításával. Mégsem történt semmi. Vagyis, annyi történt, hogy a háborús válságban a város kiskerteknek parcelláztatta a terek egy részét (Korcsolyázó tér, Rákóczi tér, Lechner tér, Kolozsvári tér, Szabadság tér, Makkoserdő), a gyerekeket pedig befogták, hogy az iskolákban termelési csoportokat alakítva vegyenek részt a szabad területen folyó mezőgazdasági munkákban.
A Stefánia az 1910-es években. A Somogyi-könyvtár képeslapgyűjteményéből
Ami jó volt, az sem volt jó. Még az a kevés játszótér is megosztotta a szegedieket, amit használhattak. A játszótereken való viselkedés, a gyerekek játéka olvasói levelek rendszeres megihletője lett (és maradt). Az egyik első közülük 1917-ben született, s arról szólt, hogy a nagyobb gyerekek focizása közben egy kislányt eltalált a labda.
Azt hiszem, mindenki előtt, főleg gyermekes szülők előtt kellőképen értékelt egy ilyen játszótér, ha e fajta anomáliák nem vonják el hivatásától. Hiszen a háború előtt még a kis gumilabdát is elszedte a gyerektől a szigorú és élelmes felügyelő, hát mért nem tart néha most is razziát valami hatósági közeg ezen brutális eszköz elkobzására, mely a felhőtlen égből jövő villámként csap a gyanútlan, esetleg 6—8 hónapos gyerek fejére is! - írta az olvasó.
A „brutális eszköz" elkobzására nemsokára lett is felügyelő, akkor viszont éppen az ő tevékenysége vált az olvasói levelek témájává.
A játszótér a Stefániának a felső-kereskedelmi iskola felé eső részéig nyúlt és az 1930-as évek közepéig nem álltak rajta játékok. Így aztán a gyerekek játszottak, ahogy tudtak; 1920-ból például fennmaradt, hogy Markovits Iván mellszobrát (1957 óta a múzeum Tisza felőli oldalán van) használták mászókának, amit a korabeli Délmagyarország gyengécske jegyzetben kifogásolt:
A Markovits-szobor tetején apró gyermekek fogyasztották délutáni uzsonnájukat. A szobor némán tűrte e méltatlan játékot, amelyet múltjának s hivatásának lekicsinyléseképp űztek vele. Az egyik gyerek lekváros kenyeret majszolt s szeretettel gyömöszölt egy darabot Markovits szájába is. A másik egy drótból összecsavargatott cvikkert rakott az orrára, a harmadik a fejére ült a nemes bronzalaknak s egy vásári trombitával belesípolt a helyzet fenséges magaslatáról az elszomorodott alkonyatba.
A háború utáni Szegeden sem javult a játszóterek helyzete. 1924-ig kellett várni, amíg a köztereken létesített kiskerteket elkezdték felszámolni. Ezek a terek azonban fátlanok és porosak maradtak. A zöldebb Újszegedre pedig (miután a szerbek kivonultak onnan) 1 krajcár ellenében lehetett gyalogosan átkelni a hídon.
Klebelsberg Kunó játszótérrendelete
A Szeged 1924. szeptember 18-án vitriolos vezércikkben tette szóvá, hogy a Rákóczi és Lechner téren a tűzoltók még mindig kukoricát, burgonyát és babot termelnek. „Ha nagyon keressük, talán még cirok és tök is akad közötte" - írta a lap. A cikk ironikus hangon termésjelentést követelt a polgármestertől. A hasonló intézkedéseket bevezető európai városokban a háború után ezeket a feltört tereket már füvesítették, fásították, játszóterekké alakították; nem úgy Szegeden.
Szeged város nem teljesítette a gyermekekkel szemben a kötelességét, amíg egy piszkos, elhanyagolt és tuberkulózis bacilusokkal megfertőzött porfészket tart fenn a számukra a Stefánián. A gyereknek pázsit kell, ahol mozoghat. Ha a gazdasági érdek a fontosabb, termésjelentést kérünk, ha a gyerek a fontosabb, és ha a tűzoltók még nem birtokolták el végleg a Rákóczi- és Lechner-teret, úgy pázsitot és gyermekjátszóteret a kukoricás botrányföldek helyére!
Rövidesen lett pázsit is: a város fokozott erővel fásított és füvesített, ennek hatására azonban 1925-re megjelent a képben a parkőr. A Stefánián játszótéri játékok még nem voltak, de legalább már fű nőtt a terület egy részén (nem a játszótéren). A fűre persze nem volt szabad lépni, és a parkőr mindenkit büntetett, még az unokájával játszó törvényhatósági képviselőt is.
1928-ra az is szóba került, hogy a Stefánia területének egy részét elfoglalja majd az akkor tervezett városi versenyuszoda (amely Újszegeden épült meg1930-ban), a képzőművészeti egyesület székháza, sőt, a megyeháza vagy a könyvtár is. Ezeket a terveket azonban Somogyi Szilveszter polgármester egy interpelláció nyomán cáfolta.
Jellemző volt a helyzetre, hogy 1929-ben Reich Manó nyugalmazott állami felső kereskedelmi iskolai tanár az egész játszóhelyügyet (a teljes oktatásüggyel együtt) úgy oldotta volna meg, hogy a fiatalokat iskolástól városon kívüli iskolatelepekre költöztette volna.
Mint annyi másban, Klebelsberg Kunó a játszóterek ügyében is közbelépett. 1928-ban miniszteri rendelettel kötelezte a városokat, hogy a gyerekek testi-lelki fejlődése érdekében létesítsenek megfelelő számú játszóteret. Nem mehetett tovább, hogy a parkokat, sétányok füves részeit elzárják a rossz levegőjű lakásokban élő gyermekek elől. Klebelsberg adatokat kért a 12 év alatti gyerekek számáról és jelentést a játszóterek felszereléséről. A szegedi szülők akkora rokonszenvvel fogadták a rendeletet, hogy néhány napon belül nagygyűlést tartottak, s a mozgalomhoz persze a polgármester is csatlakozott.
1929-ben Szegeden a főkertész az alábbi tereket jelölte ki hivatalos játszóhelynek:
A városi tanács e tereken a gyepre lépési tilalom feloldását és szabad játszótérré nyilvánítását tervezte. Azt is tervezték, hogy a terek fűtermését nem értékesítik majd, s így a termés bérlője sem tilthatja el a gyerekeket a játéktól. Csodavilág készült Szegeden.
Apád is megvolt nélküle!
Ehelyett azonban a valóságot egy 1930-as riport fejezte ki, mely arról szólt, hogy a Stefánia játszótere poros és játék nélküli, a sétatér pedig letaposott és kiszáradt. A part, írta az elégedetlen cikkíró, emberemlékezet óta nem látott öntözővizet, pedig a Tisza igazán közel volt. Ez a látvány fogadta a sétálót:
A gyermekjátszótér céljaira egy kis darab hely van a sétány közepén. A nevelőnők, a kísérők, a szülők minden reggel elborzadva vezetik ki ide a gyermekeket. Mi azt hisszük, hogy a rossz gyermekeiket küldik ide szigorú büntetésül... Olyan por van itt, mint egy tanyai országúton országos vásár idején, olyan meleg, mint egy 60 fokos fürdőben…
Az olvasói hozzászólások erre a cikkre ismét megszaporodtak. A forró júliusban utcai locsolást, vizet követeltek a várostól. Egy olvasó a parkok rendszeres öntözését (folytatás itt) sürgette, ekkor már több hete nem esett az eső, mindenütt por és piszok volt, a Stefánián portenger uralkodott, s az olvasóban mindez azt a feltevést keltette, mintha "a Stefánián tenyésztenék a klinikák részére a tuberkulózis baktériumokat".
1932-ben Landesberg Jenő szomorú történetet mesélt a Délmagyarországban. A kamarai titkár nem sokkal korábban egy városházi ülésen kifogásolta a játszóterek állapotát. Mivel nem kapott megfelelő választ, bejelentette: fényképalbumot fog készíteni Somogyi Szilveszter polgármesternek a városban „gazdátlanul" csatangoló gyerekekről. Egy ilyen fotózáson találkozott a két fiúval, akik a Tiszának egy tiltott helyén fürödtek, és nem hallgattak az intelemre; épp csak megmondták nevüket ("én vagyok a Kószó, e mög a Nacsai"), és ugrottak is a vízbe. Nem telt bele 2 hét, Nacsai József polgári iskolai tanuló vízbefúlásáról adtak hírt a szegedi lapok.
A válság éveiben a polgármesternek alighanem más gondja is volt, de az "apád is megvolt nélküle" típusú érvelés gyöngyszemét azért érdemes ide másolni:
Harminc éve küzdenek szülők, pedagógusok és orvosok egészséges, portalan gyermekjátszóterekért, de amikor ez a követelés a közgyűlésen szóba került, a polgármester azzal hallgattatta el a gyerekek számára tiszta levegőt követelőket, hogy az ő generációja a Tisza-parti homokban játszott s mégis emberek lettek belőlük. - A Délmagyarország 1933. május 31-i vezércikkéből.
1934-ből egy olvasói levél arról tanúskodik, hogy az 1932-ben elhunyt Klebelsberg játszótéri reformja még messze volt. Labdázni továbbra sem lehetett a Stefánián, és a por miatt nem is volt tanácsos. A fűre ezután sem lehetett lépni, és a parkfelügyelők még ezután lettek a legaktívabbak. Erről a Délmagyarország 1934 nyarán írott története tanúskodik, már beszédes címével is: Csősz a bokor mögött. A parkfelügyelő ugyanis vitába keveredett a focizó fiúkkal, majd önkényesen elvette ötpengős labdájukat, mert az a fűre gurult.
A cikk hatására nem sokkal később, esténként már labdázhattak a Stefánián, ekkor viszont egy gyermekkocsis asszony okozott izgalmakat a labdás játszótéren.
1935 nyarán végre elhelyezték az első játékszereket a Stefánián: hinta, nyújtó, forgó, csúszda került a kicsiknek való játszótérre, és úgy tűnt remekül bevélik. És akkor kiderült, mit nem szabad egy játszótérre tervezni:
Erre újabb olvasói levelek következtek. Reagáltak a szülők (még mindig elüldözik a gyereket a fűről a porba), és reagált a játszótér-felügyelő is (nem is veszélyes az egész). De igen, válaszolt egy másik levél, a múltkor is leszakadt a gyerekek alatt. Rövidesen elvitték javíttatni a játékokat, de erre megint más olvasó kifogásolta, hogy azóta sem hozták vissza.
1936-ban jutott eszébe valakinek, hogy elköltöztesse a Stefánia rakpart homokáttrakodóját, ami tisztábbá tette a levegőt a sétányon.
1941-ben a Délmagyarország újra a játsztérről riportozott. A júliusi cikk szerint még nem szerelték fel a játékokat a Stefánián, a szülők a tisztes szegénység békéjével, "csak rosszabb ne legyen" hangulatban üldögéltek a padokon, a gyerekek pedig háborúsat (mi mást?!) játszottak a vár körül.
A háború utáni kommunista időszakban viszont kiemelt beszédtéma és sikertörténet lett a játszótérépítés. Vívmányai, a betonos-vasas játszóhelyek itt-ott még láthatók, de ez egy következő történet lesz.
