141 éve indult útjára Szeged gyilkosa

Szeged eddigi legnagyobb természeti katasztrófájának gyökerei a Tisza szabályozásáig nyúlnak vissza. A terv megal­kottatásával gróf Széchenyi Istvánt bízták meg, akinek a műszaki tanácsadójaként dolgozó vízépítő mérnök, Vásárhelyi Pál 1846-ban el is készítette a folyószabályozási tervezetet. A szabályozás vezérelve az volt, hogy a folyókanyarok átvágá­sával szándékozott javítani a Tisza lefolyási viszonyait, nö­­velni a meder csekély esését, gyorsítani a víz lefolyását, ezáltal rövidíteni a hajózás út­­vonalát. Az áradások elleni védelemként pedig erős töltések építését szorgalmazta. A költséges tervezet a Tiszavölgyi Társulat ülésén heves vitákat váltott ki, amelynek következtében Vásárhelyi a tanácskozás során szívszélhűdést kapott. Halála után a szabályozási terv véleményezésére Pietro Pa­­leocapa velencei királyi építési főigazgatót kérték fel, aki korábban a Pó folyó szabályozását is levezette.

– Az 1879-es esztendőre a folyószabályozás már elkez­dő­dött az északkeleti, nemesi vármegyékben. Ez azt eredményezte, hogy azokon a területeken a folyószakasz már jelentősen kiegyenesedett, ezáltal a víz felgyorsult. A dél-alföldi részen azonban a feladat még nem volt megoldva. 1879 tavaszán nagyon sok eső esett, illetve a hegyekben, a vízgyűjtő területeken nagyon nagy mennyiségű hó olvadt el. Így, mikor ez a felgyorsult, nagy vízhozamú Tisza ideért a még kanyargó, szabályozatlan folyómederbe, elkezdett duzzadni – magyarázta Turda Gábor történész, Dóc polgármestere.

A petresi gátszakadás

Napra pontosan 141 évvel ez­­előtt, március 5-én 19 órakor a Dóc központjától körülbelül öt kilométerre található petre­­si dűlőnél a Tisza mintegy 255 centiméter szélességben átszakította a gátat.

– 806 centiméter volt az ak­­kor mért, legnagyobb vízállás, amit a töltés már nem bírt elviselni. Közel negyvenméteresre duzzadt a töltésszakadás, amely azért volt nagyon nagy probléma, mert ezáltal Szegedet teljesen váratlan irányból, északról kezdte el bekeríteni az ár – fejtette ki a polgármester. Míg Szeged tekintetében a petresi gátszakadás a város szinte teljes pusztulásának első lépéseként vonult be a helytörténeti emlékezetbe, addig Dóc község lakosainak némi apró kellemetlenségtől eltekintve szinte „meg sem kottyant” a nagy árvíz.

– Dóc egy hatalmas dombon fekszik, amely mindig is a Tisza ártere, öntésterülete volt. Akármilyen nagy víz jött, a települést csupán körülvette, különösebb pusztítást nem okozott a faluban. A lakosok ví­­zi eszközök segítségével a „szigetről” való kijutást biztonsággal, könnyedén meg tudták oldani. Ez a mai napig így van: egy tiszai árvíznél a dóciak gyakorlatilag az utca végére járhatnának horgászni – magyarázta.

Kiürítették a várost

Továbbhaladva, március 6-án reggel a víz átlépte a sövényházi keresztgátat.

– A gátakat egymás után átszakítva haladt a víz Szeged felé. Miután Dorozsmát is elárasztotta, Szegedre már nem vezetett száraz bejárat. Ekkor oda jutottunk, hogy a várost már csak az úgynevezett Alföld-vasúti töltés – amely a mostani algyői vasúti töltés – óvta. Az utolsó védvonalat három napon át jelentős katonai erők bevetésével tudták megóvni – magyarázta a történész. E három nap alkalmas volt arra, hogy az emberek zö­­­mét át tudták telepíteni az újszegedi részre, amely bár jó­­val kisebb területen helyezkedett el mai kiterjedéséhez képest, de egy kicsit magasabban feküdt a szegedi résznél.

– Ekkor még rendelkeztünk vasúti híddal, illetve tudomásom szerint az emberek kite­le­pítése céljából egy pontonhidat is felhúztak, azokon keresztül menekítették a lakosságot – mondta.

Az épületek 95 százaléka elpusztult

Március 11-én heves vihar tá­­madt. Az erős szél által fel­­korbácsolt hullámok az Al­föld-vasúti töltésnek hajtották a vizet, amely március 12-én hajnali fél kettőkor száz méter hosszan átszakította a gátat, és elöntötte Szeged városát.

– A mai Baktónál szakadt át a töltés. Az ár hatalmas károkat okozott. A Palánk, azaz a mai dóm környéke kivételével gyakorlatilag az egész várost 3-4 méteres víz fedte – folytatta az események ismertetését Turda Gábor. Akkoriban öt-hat ezer épület állt Szegeden, amelynek csupán öt százaléka maradt épen. A körülbelül hetvenezer fő lé­lekszámú városban mintegy hatvanezer ember vált hajléktalanná.

A gátszakadás után 186 nap­ra volt szükség ahhoz, hogy a Tisza visszahúzódjon a medrébe.

Mementók

A petresi gátszakadás emlékét manapság egy kis tó, valamint egy bemutató tábla őrzi.

– A hagyomány szerint egy valamikori kubikgödörből alakították ki azt a horgászvizet, amelyet ma petresi szakadásként ismerünk. Abból termelték ki a homokot a meglévő töltéshez. A medret a Tisza minden évben feltölti vízzel, majd visszahúzódik. Nagyon kedvelt hor­­gászhely a dóciak körében – mondta a polgármester.

Szegeden a katasztrófa emlékét többek között a város legismertebb jelképe, a dóm őrzi. A nagy árvíz után ugyanis fogadalmat tett a város, hogy épít egy templomot, amely mindig emlékeztetni fogja a városlakókat az árvíz pusztítására. Az építkezés 50 évig tartott, 1930. október 30-án szentelték fel a Magyarok Nagyasszonya székesegyházat.

A fogadal­­mi templom mellett a So­mogyi-könyvtár megalapítása szintén a katasztrófához kö­­tődik. 1880-ban Somogyi Károly esztergomi kanonok a több mint negyvenezer kötetet számláló könyvtárát Szeged városának adományozta, amely a mai Somogyi-könyvtár alapgyűjteményét képezte.