Délmagyar logó

2016. 09. 26. hétfő - Jusztina 10°C | 20°C

A mi Elvisünk

"Ünnepelt sztár lenne, nem vitás. Egy magyar Elvis. Aki történetesen cigány. Nagy szükségünk lenne rá, hiszen a mai felhozatal meglehetősen szerény."
Mi már csak olyanok vagyunk, hogy nem tudjuk megbecsülni nagyjainkat, nemzetünk legendás, emblematikus alakjait. Dankó Pista azonban érthetetlen módon – mielőtt megköveznek, gyorsan hozzáteszem, szerencsére – kilóg a sorból. Élete, amelyben a nyomorúság éppúgy benne foglaltatott, mint a csillogás, regénybe illő, népies műdalai kiválóságát szintén nem kell magyarázni: a mai napig ismerjük azokat, stílben maradva nem csak hallomásból.

Vajon milyen életet élne, ha napjainkban születik? Állítom, ha ugyanazt az utat járná be, mint a XIX. században, akkor is kajolná a bulvár, hiszen aki háromszor is megszöktette élete szerelmét, az a mai, sokszor művi világban is bőven piacképes lenne. A tüdőbajt már valószínűleg nem kapná el, ugyanakkor számos egyéb veszély leselkedne rá, amiben ugyanúgy meghalhatna 45 évesen, mint annak idején gümőkorban.

De akkor is a nők bálványa lenne, ha engedve a kor szavának, mint Stevie Danko villanyzongora mögül egyszemélyes zenekarként ontaná a slágereket. Csak rajta múlna, hogy megragadna Komáromi Tibinél, a Budapest TV-ben, ahol Csokis Tibivel kellene együtt fellépnie, vagy gáspári magasságokig röpülne, s Győző helyett őt szerethetné vagy gyűlölhetné tiszta szívből az ország. Mindkét szerep benne lenne a vérében.

Biztos lenne egy Pósa Lajos kaliberű menedzsere is, aki ha jól végezné a munkáját, akkor iskolába járatná, íratna vele blogot, a számait meg mp3 formátumban ingyen le lehetne tölteni a saját weblapjáról, sőt a KFT zenekarhoz hasonlóan azt is kiharcolná neki, hogy egy Dankó DVD-lemez rajta legyen a Spirit űrszondán, amely a Guszev-kráterben várná, hogy egy földönkívüli meghallgassa.

Ünnepelt sztár lenne, nem vitás. Egy magyar Elvis. Aki történetesen cigány. Nagy szükségünk lenne rá, hiszen a mai felhozatal meglehetősen szerény. De mivel „sietett", marad az emlékezés, a nosztalgia. Bánkódunk, ha megrongálják a szobrát a szegedi Stefánián, s ilyenkor nyaranta a lába elé vetünk néhány koszorút, hogy megmutassuk, emlékszünk rá, szeretjük őt.

Vajon mai „kollégái" közül 150 év múlva hányra fognak emlékezni?
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szav. lejár

"Nem értem, miért háborodott fel az egész ország az autóba rendszeresített és kötelező egészségügyi… Tovább olvasom