Délmagyar logó

2017. 01. 16. hétfő - Gusztáv -5°C | 1°C

Héjanász Szentesen

"Sanyi szerencsés ember. Aki szerint ez túlzás, az járjon utána, mennyi otthontalannak nyújtanak úgy segítő kezet, ahogy neki."
Miss Daisy sofőrje jutott eszembe, amikor kollégám Sanyiról szóló legújabb írását elolvastam. Az 1990-ben több Oscar-díjjal kitüntetett hollywoodi remekművet néhány napja az egyik hazai kábeltévé is műsorára tűzte, és éppúgy szívet melengető volt az idős, zsidó származású tanárnő és fekete sofőrje zsörtölődését látni, mint a szegedi hajléktalan és szentesi jótevője szóváltását olvasni. A filmben a két kisebbséghez tartozó főszereplő csak lassan talál rá a közös hangra. Sértések és acsarkodások váltják egymást, de végül csillapodnak a kedélyek: a matróna és sofőrje megtanulja kölcsönösen tisztelni egymást, és mindketten tanulnak a másiktól.

Sanyi szerencsés ember. Aki szerint ez túlzás, az járjon utána, mennyi otthontalannak nyújtanak úgy segítő kezet, ahogy neki. Egy fénykép és néhány őszinte mondat elég volt Ica néni számára, hogy hajlékát felajánlja egy vadidegennek. Sőt. Még arra is képes volt, hogy pártfogoltjáért elmenjen Szegedre, otthon pedig élettársaként jelentette be a hivatalnál, hogy a férfi lakhatása törvényes legyen. Ha a hazai viszonyokat, a társadalom bizalmi indexét nézzük, ez a történet szinte csoda. Azért csak szinte, mert egyelőre hiányzik a happy end.

Most úgy néz ki, Ica néni és Sanyi útjai a hóolvadás után elválnak. Megelégelték egymást, mert az egyik nyugalmas társat, a másik viszont rendre kifogásokat keresett. Nehéz így együtt, de mégse mennek ölre, csak bájosan marakodnak, mint a rakoncátlan kölykök a frissen kapott játék fölött. Szórakozottságuk pedig szórakoztat – minket biztosan, de lehet, hogy őket is.

A filmben Miss Daisyből akkor bújik ki a ragaszkodás, amikor sofőrje magára hagyja a sötét országúton, mert a férfinak menthetetlenül vizelnie kell. Feszülten telnek a magányos percek, tapintható a kiszolgáltatottság. Lehet, hogy hasonló érzés fogja majd el lapunk történetének két szereplőjét a tavaszi búcsú után, ám valószínűbb, hogy a felszabadultság. De csak egy darabig. Aztán eszükbe jut majd, milyen volt együtt vacsorázni, rámorogni a másikra, kibeszélni a napot, egymás hülyeségeit. Ha akkor nem, akkor sohasem fognak ráeszmélni, hogy lehet egyedül élni, de minek?

Olvasóink írták

  • 4. EAM 2011. január 07. 19:19
    „Vajon tudja-e valaki, milyen erzes az
    ehezni es fazni? (Nyaron este is fazik az ember).

    Vajon tudja-e valaki, milyen erzes az
    almosnak, halektalannak, faradtnak lenni?

    Vajon tudja-e valaki, milyen erzes az,
    a vendeglato helyisegeket kivülröl nezni, es

    (mint velem törtent egy nyugat-europai vilagvarosban),
    egy aruhaz kirakatot nezni, ahol haloszoba butorok vannak....

    Agyak....”
  • 3. EAM 2011. január 07. 18:59
    „Tetszett kedves Biro Daniel a jegyzeted.

    En, nem altalanossagban beszelek, hanem egyedül
    magamrol.

    En is voltam hajlektalan jo 30-eve.
    Es ehes voltam.
    En is, mivel dohanyzom, fevettem a csikket.

    Ha kis penzem volt, sört vettem.
    Valahogy: felejteni.

    Ma?

    Nevezzük ugy, "gazdag" vagyok, de ezt soha nem tudom elfelejteni.

    Nem is a szegenyseg a legrosszabb szerintem, hanem a
    megalaztatas.”
  • 2. greg 2011. január 07. 12:41
    „Bíró Dániel sötét vagy mint az éjszaka. A valóságnak semmi köze a filmhez. Az ilyen embereket munkatáborba kellene zárni vagy meg vonni tőle minden segítséget és segélyt. Rögtön visszavenne a fene nagy arcából. Danikám te is visszább vehetnél mielőtt ki nem rúgnak. :D”
  • 1. helsinkirokker 2011. január 07. 09:42
    „Nálam a pont. Sajnos.

    http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/hihetetetlen_befogadta_a_hajlektalant_a_nyugdijas_no/2186570/”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A belvíz az úr

"Akinek otthonát fenyegeti a víz, keserűen tapasztalja, hogy a biztosító nem fizet a belvízkárokra." Tovább olvasom