2013.10.31. 15:25
Haluska Andrea, a tortaimádó háziasszony
Deszk, Szeged – Hobbiból vált komoly szakmájává Haluska Andreának a tortasütés és -díszítés. Már kisgyerekként szeretett kísérletezni – édes pudingba őrölt piros paprikát öntött, de nem volt sikere. Ma már nagy szakértelemmel keveri az édeset a sóssal a Deszken élő 32 éves nő. Andrea két hónapja tortaszalont és -akadémiát nyitott Szegeden, hogy minél több háziasszonnyal megszerettesse a tortafaragást és -díszítést, ezt a külföldön már komoly hagyományokkal bíró mesterséget.
– Mikor alakult ki az érdeklődése a torták iránt?
– A konyhából és a háziasszonyi szerepkörből anyukám csak egyetlen dolgot tudott megszerettetni velem: a sütést. Már nyolc-kilenc évesen mindent mindennel összekevertem: a pudingporba például őrölt paprikát tettem az új ízeket keresve. A végeredmény persze katasztrofális volt, ám a kísérletező kedvem már akkor kialakult. Édesszájú vagyok, húst alig eszem: ezért kutattam mindig a megszokott ízektől való eltérést. A sós édessel való elkeverése az íz katarzisa. Mivel kezdetben nem igazán voltak sikeresek a paprikás pudingjaim, feladtam a dolgot. Akkor éledt újra, amikor megismertem a férjemet: őt akartam elkápráztatni a különböző süteményeimmel. Az igazi kattanás akkor történt, amikor megszülettek a kislányaim: egyszerre előtört belőlem a művészi hajlam. A nagyobbik első születésnapi tortáját én készítettem el, de eléggé csúnya lett. A következő szülinapi tortát ezért cukrászdából rendeltem: ráérős anyukaként egy évem volt rá, hogy megtervezzem a lányom tökéletes tortáját. Elmondtam az ötleteimet, de a végeredménynek sem ízben, sem formában nem volt köze az általam elgondoltakhoz. Ezután kezdtem el komolyabban foglalkozni a tortadíszítés mesterségével. Youtube-os videókat néztem, tulajdonképpen onnan tanultam mindent: hogyan kell burkolni egy tortát, milyen anyagokkal érdemes dolgozni, hogyan kell színezni. A kezdeti tortáimra nem vagyok büszke, de nem adtam fel. Be akartam bizonyítani, hogy el tudom készíteni a világ legszebb tortáját. Maximalista vagyok magammal szemben, így sosem vagyok elégedett, ami rossz érzés, hiszen nem éled meg a sikert, de ez előre is viszi az embert. Kezdetben mesehősöket formáztam tortából: minden gyerekes családhoz a kicsi kedvenc karakterét vittem ajándékba – az első darabokat tizennyolc-húsz óráig biztosan faragtam és csinosítgattam. Mindenben a tökéletességre törekszem.
| A hét embere Sorozatunkban olyan közismert vagy épp ismeretlen embereket mutatunk be, akik köztünk élnek, és sokat tesznek környezetükért, életükkel, történetükkel példát mutatnak a közösségnek. Olvasóink segítségét is várjuk ehhez: arra kérjük önöket, javasoljanak szerkesztőségünknek interjúalanyt – a szomszédból, a másik faluból –, ha úgy látják, az illető megfelel ezeknek a kritériumoknak. Javaslataikat e-mailben a [email protected] címre, postai úton a Délmagyarország Kiadó, 6729 Szeged, Szabadkai út 20. címre várjuk. |
– Borzasztóan! A szalon megnyitása előtt otthon szinte minden pénteken felrobbantottam a konyhát azzal, hogy többtucatnyi különböző piskótát sütöttem egyszerre. Vasárnapra készültek el a művek, de egyszerűen nem volt annyi ember, aki meg tudta volna enni az egészet. Úszott az egész ház, és minden más program háttérbe került. Ennek elviseléséhez a családom nagy kitartása is kellett. A kisebbik lányom azonban nagyon szeret a tortabevonóval gyurmázni velem, a nagyobbik pedig az éjszakai sütéseknél segít be: örül, hogy sokáig ébren maradhat. Az üzletnyitás nagy dilemma volt, hiszen mindez csak hobbinak indult, de nem elégedtem meg azzal, hogy a barátok szülinapjára én viszem a tortát, és hogy az internetes oldalamon közzéteszem a süteményeimről készült fotókat.
– A tortákon kívül két kislánya tölti ki az életét.
– A nagyobbik most kezdte el az általános iskolát Szegeden, a kisebbik Deszken óvodás. Reggel kiteszem a kicsit a faluban, a naggyal jövök be Szegedre. Utána jövök be a szalonba, délután pedig veszem fel a gyerekeket. Bulizni már nincsen időm, viszont szeretjük a vidámparkot. Ha jön Szegedre egy vándorpark, a forgókra felülünk, és dodzsemezünk is. Régi-új szerelmem pedig a lovaglás: a lányokkal nemrég kezdtük el ezt a sportot Szőregen.
– Nem tősgyökeres deszki. Hogyan került a faluba?
– Négy évig éltünk Írországban a férjemmel, a nagyobbik lányom ott született, hároméves koráig csak angolul beszélt. Írországba egyik napról a másikra mentünk ki. Kezdetben manikűrösként dolgoztam kint, a férjem séf volt. Később egy magyar bolthálózatot alapítottunk, de csalódtunk az ott élő magyarokban, ezért hazajöttünk. Az volt a terv, hogy csak rövid ideig maradunk itthon, tulajdonképpen csak egy olyan társasházat kerestünk, ahol tárolni tudjuk a cuccainkat az újabb kiköltözésig: Deszk mellett az akkori árak szóltak, olcsóbban jutottunk házhoz, mint ha Szegeden vásároltunk volna. Közben állapotos lettem a második lányommal, veszélyeztetett terhes lettem, ami maradásra bírt bennünket: nem bántuk meg, nagyon megszerettem a települést.
* * *
Korábbi portréink A hét embere-sorozatunkban
Kovács Mónika, a forráskúti mindenes
˝Illemtant is belecsempésztem a táncba˝
Sebet akart kötözni, ápoló lett
Tóth Margit: Csak a tánc maradt ki az életemből
Tíz éve járja a tanyavilágot Zsuzsanna
Fél évszázad a vasút bűvöletében
Marton János, a juhnyírás Guinness-rekordere
Bánffi család: 106 év a szóda bűvöletében
Sindely Pál: Képzeletben örökre tanár maradok!
Jógázik, táncol és focizik a 70 éves órásmester
A szike és a csavar mögött van egy ember
Marta Dorin, Vásárhely császára
Akit Jimi Hendrix juttatott rendőrkézre
Keserves gyönyörűség a sebészet
A hét embere: Ribizsár Péter, az autószerelő lovag
Bojtos Ferenc a természet szerelmese
Lelkes, a vásárhelyi polihisztor
Aki mindig színesben látja a világot
Harminc év a törvény szolgálatában
Aki az aszfalton éli mindennapjait
Az örök érdekvédő és a józan paraszti ész
Élet a rács másik oldalán
Egy régi vágású kocsmáros a Diófa árnyéka alatt
