2017.11.02. 19:45
Első gyerek a családban, avagy kezdő szülők kutyát nevelnek - 7. fejezet: pörög, mint a ringlispíl
Kollégánk újdonsült kutyatartóként számol be saját, és kiskutyája megpróbáltatásairól. Nyomokban meghatódottságot, néha viccet és sokszor a kőkemény valóságot tartalmazzák közös élményeik.
Már megint rohadt sok idő elment mindenre, így a mai bejelentkezés apropója pont az, hogy egy kis rendszert vigyek a dolgokba. Amit tudok majd tartani. Így tehát heti kétszer, szerdán és vasárnap jelentkezünk. Ez már csak azért is jó, mert téma van bőven.
Kezdve mindjárt azzal, hogy Marci rövidesen az egész családot az ujjai köré csavarja. És rövidesen világuralomra is fog törni, ugyanis amióta kitette a lábát az utcára, csak úgy omlanak utána az emberek.
Jó dolog, hogy kijöhetünk utcára, így nem csak a mi fejünk szellőzik ki, hanem Marci is abbahagyja a lakás leamortizálását. Igazából látom magam előtt, ahogy megtervezi az aznapi programját:
mivel úgy is nagyon soká jönnek még haza anyámék, így simán kakálhatok oda, ahova akarok, úgyse fogom tudni, miért fogja tízszer elmondani, hogy Marci!!! Mit csináltál? MARCIII! Aztán ha ezzel végeztem, megtekintem a fiókos szekrény foggantyúját, még nem elég rusztikus, így rágok rajta egy kicsit. A pelenka meg ROHADTUL idegesít!!! Miután rápisiltem, inkább csinálok belőle konfettit. Meg, a szekrény kisugárzása miatt nem jó helyen van most az ágyam, ezt nem értik meg. Inkább kihúzom a szoba közepére. Az a rongy meg mégis minek bele? Eleve azt hiszik, hogy azok a pacák hasonlítanak az én lábamhoz? Hát a fejem ekkora! De már legalább délután van, mindjárt jön apa, aki mellett végre jót tudok aludni a szivacson. Mert mindig ott ül lent a földön. Aztán egyszer anya is jönni fog, akkor végre nem nekem kell lefoglalni magam."
Szóval szerintem így állhat össze egy napja. Ugyanis ugyanazokat a köröket futjuk napról napra: miért a pelus mellé pisil/kakil, utóbbit miért eszi meg, miért nem akar enni reggelente, és miért zabál aztán délután és este? Ezek örök kérdések, de már csak 9 hónap van, hogy 1 éves legyen, és addigra ezek a kérdések is megoldódnak.
És igen, rendes szülőhöz méltóan teleposztoljuk az internetet a gyerekkel. Szerencsére arra azért gondoltunk, hogy a több száz ismerősünk torkán csak viszonylag kis mennyiségben nyomjuk le ezt a kis tornádót, így aki mégis kíváncsi rá, az saját oldalán (@marcifrenchie) megtekintheti életének főbb mozzanatait!
Viszont hatalmas élmény vele sétálni. Mondjuk kicsit növeli a távot, hogy cikk-cakkban közlekedünk, ergo 5 méteres szakaszt 15-re növesztjük, de jó kondi az biztos. Ráadásul viszonylag keveset tud csak úgy galoppozni mellettünk, mert most eltökélt szándéka az összes falevél levadászása, megevése és/vagy szájban tartása, de lehetőleg egyszerre. És egyben itt utalnék vissza az elején leírt fél mondatra, hogy
Marci lassan világuralomra tör.
Ugyanis kevés kivétellel tényleg mindenkit levesz a lábáról. Valaki a mérete miatt azon aggódik, hogy miért hozzuk ki egyáltalán a levegőre, más a cukizást nem tudja abbahagyni. A büszke szülő melle meg csak dagad, természetesen.
Azért volt egy kalandos találkozásunk is egy öregasszonnyal: épp a szegedi napsütésben sétáltunk, amikor már egy messziről gyanús nő közeledett. Az undor és a fintor az arcán közelebb se változott, majd vetett Marcira egy megvető pillantást, aki mit sem érzékelve az egészből szeretettel rohant volna hozzá, és fülét hátracsapva dugdosta ki a kis nyelvét, hogy simogassák meg végre. A nő erre annyit tudott reagálni:
Maga szájkosár nélkül sétáltatja?
Az én temperamentumomat ismerve csodálkozok magamon, hogy annyit reagáltam csak, hogy
Mégis melyik végére rakjam?
Mielőtt az ideg elvitt volna, gyorsan megsimogattam Marcit, aki már rohant is a következő falevélért, szóval dráma nem volt. De azért a karomban meg a lábamban is megjelent a bizsergés, hogy mi lenne, ha lendületet kapna valamelyik… Na mindegy, ha a gyerekemre fognak megjegyzést tenni, akkor azt hiszem ennyinél nem állok meg.
Amilyen kis dugó, annyi energia van benne. Ugyanis alig lehet lefárasztani. Én naivan elgondoltam, hogy a kis dugó lábain ahogy kavirnyál le-fel, majd biztos jól elfárad, és semmi gondunk nem lesz vele, ha felmentünk. Ez ugyanolyan naiv elgondolás volt, mint amiket tömegével hozok minden egyes posztomban. Egy alkalom viszont volt: jöttek rokongyerekek, akiknek a mozgásigénye a kutyáéhoz konvergál, így amikor ők elszabadultak egy 2,5 órára, na annak szó szerint ájulás lett a vége.
Most indulunk megint az orvoshoz, aminek megint az lesz a vége, hogy Marci levesz mindenkit a lábáról, de erről később. A hétvégén pedig megpróbálok Marci-fejjel gondolkodni, így vasárnap meglátjuk, ő mit gondolhat velünk töltött életéről.
