Délmagyar logó

2017. 03. 30. csütörtök - Zalán 8°C | 18°C Még több cikk.

73 évesen konditerembe jár Kánitz tanár úr

Szeged - Közel tíz évvel nyugdíjazása után terjesztette fel egykori iskolája a legrangosabb pedagóguselismerésre Kánitz Józsefet. A Ságvári-gimnázium egykori igazgatója a mai napig
tanít – igaz, már csak saját unokáját. Emellett aktív életet él: síel, focizik, és hetente kétszer konditerembe jár. Unatkozni nincs ideje.
 Névjegy

Kánitz József 1941-ben született Szegeden. A Madách Imre Általános Iskolába, majd a Ságvári-gimnáziumba járt. Diplomáját 1965-ben szerezte a József Attila Tudományegyetem biológia–földrajz szakán. Előbb Újfehértón, majd Nyíregyházán tanított, 1977-ben azonban az SZTE Ságvári Endre Gimnáziumba került, ahonnan 2005-ben ment nyugdíjba. Az iskolát 1991 és 2001 között igazgatta. Nős, két gyermeke és 3 unokája van.

– A dolgozószobájában beszélgetünk, ahol az asztalával szemben egy másik áll, székkel. Akár a tanári asztal és a padok az iskolában. Még mindig tanít?

– Már csak családi vállalkozásban. Az unokámat szeretném még felkészíteni a felvételire. Állatorvos szeretne lenni.

– Nem nehéz családtagot tanítani?

– Dehogynem. Vele kevésbé tudok szigorú és következetes lenni. Vadidegen gyerekekkel könnyebb, hamarabb összeszidom őket. Az unokánál azonban valahogy jobban méltányolom a kifogásokat. Most ezért nem csinált leckét, most azért nem készült fel. Bár a múltkor, amikor a vezetési órájával takarózott, már megkérdeztem tőle, hogy állatorvos szeretne lenni, vagy sofőr.

A diák partner

– Milyen tanárnak tartja magát?

– Következetesnek. Azt gondolom, sikereket úgy lehet elérni, ha az elvárások kiszámíthatók. Mindig partnernek tekintettem a diákokat. Persze könnyű dolgom volt: a Ságvári-gimnáziumban, ahol pályám nagy részét töltöttem, a többségük akart is tanulni. Cserébe pedig érezhették a megbecsülésemet.

– Mindig erre a pályára készült?

– Ságváris diákként Szeged-szerte ismert tanárok tanítottak, ami olyan impulzust adott, hogy ez nem is lehetett kérdés. Eredetileg történelem–földrajz szakra készültem, de ilyen párosítás nem indult, a történelmet így biológiára cseréltem. A földrajzhoz pedig aztán túl sok negatív élmény fűződött, így lettem végül biológiatanár.

– Mik voltak ezek a negatív élmények?

– A vizsgán a professzor közölte, hogy nem érdekli, tudom-e a tételt, az azonban annál inkább, hogy le tudom-e írni kínaiul a Jangce folyó nevét. Miután megjegyeztem, hogy nem tudok kínaiul, közölte, hogy a földrajzi neveket az adott ország nevén ismerni kell. Amikor búcsúztattuk nyugdíjazásakor, megkérdeztem, miért pikkelt rám ennyire. Erre azt felelte: mert egyszer a Kárász utcán elmentem mellette, és nem köszöntem. Ennek a professzornak köszönhetően egy életre megtanultam, hogy jóindulattal kell a diákokhoz közeledni, és akkor jóindulatot kapunk vissza.

Visszahúzta a szíve

– Említette már többször a Ságvári-gimnáziumot. Ott tanult diákként, és onnan ment nyugdíjba tanárként. De nem ott kezdte a pályáját.

– Amikor 1965-ben végeztem az egyetemen, mivel a feleségem nyíregyházi, a közeli újfehértói gimnáziumban helyezkedtem el. A biológia és a földrajz mellett ott kémiát, rajzot és oroszt is tanítottam. Rengeteg dolgom volt, és mindig sietnem kellett, hogy elérjem hazafelé a vonatot. Az állomásra 3 kilométert kellett gyalogolni. Három év után kerültem át Nyíregyházára, ott már csak biológiát tanítottam. Négy év után azonban visszahúzott a szívem Szegedre, nem tudtam azt a várost megszokni. Először középiskolai szakfelügyelő voltam, de nem szerettem az irodai munkát, és azt sem, hogy nem láttak szívesen, ha megjelentem egy iskolában. Így visszatértem egykori iskolámba, immár biológia szakvezető tanárként.


Hetvenhárom évesen konditerembe jár Kánitz tanár úr. Fotó: Frank Yvette (galéria)

– Igazgatóként irányította is a neves gimnáziumot. Elégedett azzal, ahogyan az intézmény sorsa azóta alakult?

– Nálam szempont volt, amikor új pedagógust vettem fel, hogy előnyt élveztek az egykori ságvárisok. Sok tanítványom így ma is ott tanít. Utódom pedig azt folytatja, amit elkezdtem. Én hoztam létre a francia két tannyelvű oktatást, valamint orvosira készülők számára a biológia, kémia, fizika fakultációt, leendő jogászoknak pedig a magyar–történelem fakultációt. Nem jelentett egyébként traumát, amikor 10 év után nem lettem igazgató, hiszen nyugdíjhoz közeledve nem is pályáztam erre a posztra. Nyugdíjba menni viszont nagyon rossz volt. Szerettem az iskolát, és még mindig megdobban a szívem, amikor elmegyek a Hősök kapujánál. Minden cikket elolvasok az iskoláról, és ott vagyok minden rendezvényen – így még érezhetem, hogy nem szakadtam ki teljesen.

– Olyannyira nem, hogy volt iskolája terjesztette fel a Rátz tanár úr díjra, amelyet november végén vehetett át. Mit szólt hozzá?

– Nagyon nagy megtiszteltetésnek érzem ezt az életműdíjat, hiszen évente csupán ketten kapják meg szakonként. Ráadásul meg is leptek vele: nem számítottam rá, hogy közel 10 évvel a nyugdíjazásom után valakinek még eszébe jut, hogy felterjesszen. A következő napok arról szóltak, hogy folyamatosan csörgött a telefonom, leveleket kaptam, és még az utcán is megállítottak, hogy gratuláljanak. Azt hiszem, ez is mutatja, hogy szerettek a diákjaim. Ahogyan azok a kedves relikviák is, amiket a mai napig őrzök. Ezek között van papírból készített csontváz és egy márkás mikroszkóp is. Utóbbit nyugdíjba vonulásomkor kaptam az iskolától.

– Mit csinál nyugdíjas pedagógusként?

– Van egy kertem, ami elég munkát ad. Ahogyan a kutyám is. Pontosabban a lányom kutyája, de ő csak hetente egyszer látogatja, így rám marad a napi többszöri sétáltatás. Emellett hetente kétszer focizok és ugyanennyiszer konditerembe is járok.

Délután konditerem

– Itt álljunk meg egy percre. Konditerem?

– Igen. A lányom szervezett be, a barátnőjével hármasban jártunk eddig. Komolyan mondom, sok esetben frissebben jövök ki onnan, mint ahogyan bemegyek. Persze 73 évesen nem végzek minden gyakorlatot: szörnyülködni szoktam, mikre nem képesek saját súlyukkal és a gumiszalagokkal. Mostanra azonban egyedül maradtam, mert edzőt váltottak, és korán reggel járnak. Én azonban kényelmi okokból megmaradtam a délutáni edzéseknél.

– Ha ez nem lenne elég, úgy hallottam, síelni is szokott.

– Évente kétszer, igen. Ötvenévesen tanultam meg, mivel a Ságvári-gimnáziumban minden tizedikest elvisznek sítáborba. Gondoltam, ha már az osztályommal ott vagyok, nemcsak tétlenkedek, hanem én is tanulok. Mostanra már nem kísérőtanárként, hanem élvezetből vagyok ott ezeken az utakon, és minden pályán le tudok menni. 

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Öreg-, de nem vénegyetem

A nyugdíjazással csak a munkahelyről jövünk el. Tovább olvasom