Délmagyar logó

2017. 01. 23. hétfő - Zelma, Rajmund -8°C | 4°C Még több cikk.

Az agykutató, aki szigorú, mégis mindig mosolyog

Szeged - A helyi orvosbiológiai kutatás legfontosabb díját, a szegedi Nobel-díjként is emlegetett Szent-Györgyi Talentum-díjat vehette át két hete Tamás Gábor. A 46 éves agykutató professzor saját képességeihez képest mindig a legjobb akart lenni. Karrierjét is gyorsan építette: jelenleg is a Szegedi Tudományegyetem egyik legfiatalabb egyetemi tanára. Kutatásai nemrég olyan irányt vettek, amely akár az Alzheimer-kór gyógyításában is áttörést hozhat.
 Névjegy

Tamás Gábor 1969-ben született Dunaújvárosban. A Vasvári Pál Általános iskolába, majd a Széchenyi István Gimnáziumba járt. Szegedre 1989-ben jött az egyetem természettudományi karára, ahol 1993-ban diplomázott. Akadémiai doktori címét 2005-ben szerezte meg. Idén ő kapta meg a Szent-Györgyi Talentum-díjat a lassú agykérgi gátlásért felelős sejtek felfedezéséért és mechanizmusának leírásáért. Nős, felesége orvos.

– Miután átvette a Szent-Györgyi Talentum-díjat, azt mondta lapunknak, Szegeden az orvosbiológiai kutatásban nincs nagyobb elismerés ennél. Hogyan élte meg, hogy megkapta?


– A díjaknak általánosságban nem tulajdonítok nagy jelentőséget, hiszen nem azért kutatok, hogy ilyesmiket kapjak. Emellett azt gondolom, az én szakterületemen nem lehet egyéni eredményeket elérni. Megfelelő infrastruktúrára és olyan kutatói közösségre is szükség van, ami egy nagyobb projektet is be tud fejezni.

– Csapatának mondott köszönetet a díjátadón is, valamint tanárainak. Kik ők?

– Ahhoz, hogy valaki gyors és nagy karriert fusson be, jó tanárok kellenek, hiszen a mentorálás a legfontosabb. Olyan emberek kellenek, akik nemcsak azt tudják, hol tart a tudomány eleje, hanem azt is, hol fog állni öt év múlva, és meg tudják határozni a fejlődés irányát. Rám Somogyi Péter és Nusser Zoltán volt a legnagyobb hatással, mindkettőjükkel Oxfordban dolgoztam. Zolival még csak nem is együtt, csupán egymás mellett, de ebből is sokat tudtam tanulni. Somogyi Péter pedig véleményem szerint a legkimagaslóbb magyar agykutató.

Út Oxfordba


– Hogyan került Oxfordba?

– Az oxfordi gyógyszertani intézet akkori vezetőjét Szegeden avatták díszdoktorrá. Úgy vette át ezt az oklevelet, hogy bejelentette, ösztöndíjat alapít szegedi diákok számára. És történetesen én voltam az első diák, aki ezt az ösztöndíjat megkaptam.

– Ekkor már nyilvánvalóan tudta, mivel szeretne foglalkozni. Mikor döntött az agykutatás mellett?

– Másodéves egyetemista koromban. A természettudományi karon tanultam biológiát. Jöttem a ligeten át Újszegedre előadásra, és akkor fogalmazódott meg bennem, séta közben, hogy ha valamivel, akkor ezzel szívesen foglalkoznék. Bár akkor még semmit nem tudtam róla, azt vallom, hogy olyanra érdemes szakosodni, ahol látszik, hogy egy életre való munka van. Az agykutatás ilyen, ráadásul hiszem, hogy ezzel a területtel pont most érdemes foglalkozni. Az elmúlt húsz évben az idegtudomány ugyanis rengeteget fejlődött, alapvető dolgok robbantak. Valami olyasmi ez, mint a két világháború között az atomkorszak volt. Az elért eredményeknek a mi szakmánkban is most brutális következményei vannak.

– Aki biológiát tanul, többnyire orvosi pályára megy. Ez nem fordult meg a fejében?

Tamás Gábor: Valami olyasmi ez, mint a két világháború között az atomkorszak volt. Az elért eredményeknek a mi szakmánkban is most brutális következményei vannak. Fotók: Schmidt Andrea
Tamás Gábor: Valami olyasmi ez, mint a két világháború között az atomkorszak volt. Az elért eredményeknek a mi szakmánkban is most brutális következményei vannak. Fotók: Schmidt Andrea

– Kitűnő tanuló voltam, a biológia felé is csak 3. gimnazista koromban fordultam. Akkor viszont már határozott elképzeléssel. Bizonytalanabb, viszont nagyobb kihívással kecsegtető terület a kutatás.

– Ott viszont gyorsan ért el nagy sikereket: 40 éves kora előtt már megszerezte az akadémiai doktori címet. Hogyan tudott ilyen gyors karriert befutni?

– Az egyetemen is már azt kerestem, hogyan tudnék a szakma elejével megismerkedni. A tanítványaimnak is mindig azt mondom: ne tessenek azt gondolni, hogy egy helyen meg lehet tanulni a szakmát. A tudományos nevelésben elengedhetetlen, hogy más környezetben is dolgozzunk. Nekem ez Oxford volt. Aztán 35 évesen úgy éreztem, be tudok adni egy olyan disszertációt, ami ehhez a fokozathoz szükséges.

Éjszakázni is kell


– Mindenben maximalista?

– A saját képességeimhez képest mindig a legjobb akartam lenni. Tizenöt évig tornáztam, és ott megtanítottak arra, hogy nem én vagyok a legjobb. De csupán a fizikai és mentális korlátok tudnak gátat szabni az eredményeknek.

– Kollégáitól is hasonló mentalitást vár?

– A csapatba 3–6 hónapos próbaidő után lehet bekerülni. Nem mindenkinek jön be, hogy azt mondom: felejtsék el a nyári szünetet, és szokjanak hozzá, hogy éjszakázni kell adott esetben. Emellett nem mindegy, milyen a munkabírásuk és a manuális képességük.

– Nehezen képzelhető el, hogy ilyen szigorú, hiszen folyamatosan mosolyog.

– Nem kell, hogy rossz hangulatban dolgozzunk, viszont komolyan számon kérek mindenkit.

– Mit csinál, amikor éppen nem dolgozik?

– Napi 10-12 órát dolgozom, van, hogy haza is viszem a munkát. Emellett viszont fontosnak érzem, hogy beleférjen az edzés esténként: azokból is a kemény kardioedzés, hogy elfáradjak. Emellett túrázok és fotózok. Szeretek utazni.

2-3 agykérgi idegsejt feladata izgatja leginkább Tamás Gábort.
2-3 agykérgi idegsejt feladata izgatja leginkább Tamás Gábort.

– Hova?

– Egyrészt kedvelem az aktív kirándulásokat. A csoporttal voltunk már raftingolni, síelni, canyoningozni. Magánemberként pedig távoli és nehezen megközelíthető helyeket választok, ahol még térerő sincs. Máskülönben nem tudok elszakadni a munkától. Indonéziát és Dél-Amerikát például nagyon szeretem. Persze ezek kalandos utak, hiszen nem szervezett, ipari turizmussal fertőzött területekről van szó. Egyszer például fegyveres biztosítással utaztam, mert így volt garantálható a biztonságom. Testközelből figyeltem meg gorillákat Kongóban, az odajutásnak viszont nem volt más módja, mint hogy polgárháborús övezeten keresztül menjünk. Persze ilyen utakra nem lenne lehetőségem, ha nem kapnék helyi segítséget. Rendszeresen vállalom idegtudomány tanítását elmaradott régiókban. Ők ezt úgy tudják meghálálni, hogy elvisznek ilyen különleges helyekre.

Ahol a diákok értékelik, hogy tanítják őket


– Mi a különbség az ottani és az itteni oktatás között?

– Rengeteg. Ott a diákok érdeklődnek, és értékelik, hogy tanítják őket. Ilyet Magyarországon nem tapasztaltam. Az alapprobléma az, hogy az egyetemi keretszámok ma nincsenek arányban a társadalmi igényekkel. Csak a szegedi egyetem például évente 250 biológust képez. Nyolcvan százalékuk nem ezen a területen helyezkedik el. Jó lenne, ha mindenki átgondolná, szakmát szeretne tanulni, vagy csak egyetemre járni. Ha az utóbbi a cél, olcsó és egyszerű szakot kell választani.

– Minden kutatónak az az álma, hogy felfedezzen valami nagy dolgot. Önnek mi a célja?

– Nem az a fontos, hogy felfedezzünk valamit, hanem hogy észrevegyük, ha valami fontosat találtunk. Én például amióta agykutató vagyok, 2-3 agykérgi idegsejt feladata érdekel. Soha nem gondoltam volna, hogy közöm lesz a cukorbetegséghez, de tavaly kiderült, hogy az egyik kedvenc sejttípusom inzulint termel az agyban. Vagyis ha a cukorbetegségtől elpusztulnak, ezekből lehetne pótolni – akár autotranszplantációval, akár úgy, hogy rávesszük őket, hogy többet termeljenek, és lássák el a szervezet többi részét is. De még csak nem is ez az igazi célom, hogy a cukorbetegségre gyógymódot találjak. Kevéssé tudott, hogy az Alzheimer-kórt 3-as típusú cukorbetegségként szokták emlegetni. A következő néhány év hipotézise tehát az lesz, hogy ezeknek az agykérgi sejteknek közük van-e ennek a betegségnek a kialakulásához.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Richter-vezérigazgató lesz Angliában a szegedi patikus

Vezérigazgató lett júliustól a Richter Gedeon UK-nél Zolnay Kriszta - a Kígyó Patika tulajdonosa két kisebb gyermekével az angol fővárosba költözik. Tovább olvasom