Délmagyar logó

2017. 03. 25. szombat - Irén, Irisz 7°C | 14°C Még több cikk.

Így bocsátunk meg anyának, apának

Nagyon erős lesz a lelke annak, aki megismeri saját családja múltját, és meg tudja bocsátani a szülőknek, nagyszülőknek gyöngeségeiket; erről, a felnőtté válás legfontosabb gesztusáról szól Grecsó Krisztián új, Mellettem elférsz című regénye. A szegvári születésű író szerint a közösség egyszer ugyanígy megbocsátja az apáknak, nagyapáknak a mozgalmas történelmet.
– Új regényéről azt mondta egy kritikus, hogy "a vidéki Magyarország kilátástalanságának ismerős toposzait" használja, méghozzá "gátlástalanul". Ő egzotikus díszletnek látja azt, ami nekünk valóság. Mitől ekkora a különbség fővárosi és vidéki olvasó között?
– Ott voltam a vitán, ahol ez a megjegyzés elhangzott. Ebből a nézőpontból szokott megszületni az a kérdés is, hogy „akkor hogy is van ez vidéken?" Ilyenkor mindig vissza szoktam kérdezni: mégis, mekkora közösségre, milyen társadalmi osztályra gondolsz? Mert tudom, csak azt értette a vidék alatt, hogy mindaz, ami nem Budapesthez tartozik. A fővárosiak számára az Alföld a nemzeti öntudatra ébredés óta az egzotikumok földje, a par exellence magyar táj, amelynek képe mintha német közvetítéssel jutott volna el hozzájuk. Szomorú, de sokszor el kell magyarázni, hogy az Alföld, a vidék nem rezervátum és nem sima felület, hanem egy változatos vidék, rengeteg emberrel és sokszínű közösségekkel. Ugyanígy jártak a határon túli magyarok, ők is ilyen képzeletbeli rezervátum lakói. Naphosszat székely gatyában járnak-kelnek, őrzik a mi nemzeti identitásunkat, vigyázzák nagy-Magyarország emlékét, lakkozzák a székely kaput. Hogyan vállalkoznak? Hogyan szeretnek? Milyen a viszonyuk a többségi társadalomhoz? Passz. Gondold már végig! – ezt szoktam mondani. Csodálkoznak, mert még bele se gondoltak. Mindnyájan hajlamosak vagyunk bilétázni, ez sokkal kényelmesebb. Amíg nem laktam Budapesten, én is egységesnek, egyformának képzeltem el. Az ugyanúgy marhaság volt.

– A regény nekünk mintha erről, vagyis Budapest felfedezéséről is szólna – elsősorban pedig arról, hogy bárhol él az ember, előbb-utóbb fölfedezi a gyökereit.
– A gyökereid megtanítanak szeretni, megmutatják a múltadon keresztül azt, milyen ember vagy. Egyszer csak észreveszed, hogy ugyanúgy oldod meg vagy söpröd a szőnyeg alá a gondokat, ahogyan a családban szokás volt. Az énvédő technikádat, amikor vetítesz magadnak, azt is tőlük örökölted. Ez családi és személyes ügy.

– Sokan épp azt firtatják, ez a regény mennyiben családtörténet. A főhős nagyon tudatosan kutatja famíliája múltját, és szinte minden ki is derül, amire kíváncsi. Önnek sikerült ennyire elmerülnie az "anyagban"?
– Nagyon gazdag ember lennék, ha annyira tudnám a saját családom múltját, amennyire a hősöm. Nem. Vannak valóságból vett részletek, amelyeket kiegészítettem. A családomat, amely már ismeri a könyvet, épp ez zavarta. Öcsém azért olvasta lassan, mert egy-egy valóságszilánk elindította a fejében az igazi történetet, ezt előbb végig kellett gondolni, csak azután tudott visszatérni a regényhez.

Nem biztos, hogy arcoskodni akar

– Arra én is kíváncsi vagyok, hogy saját élmény lehet-e, amikor a főhős a fóliaházban, édesapja védelmében neki akar ugrani a traktorosnak.
– Az éppen az. Huszonegy éves koromig jártam fóliába dolgozni. Ennek az időszaknak akkor lett vége, amikor Békéscsabáról Szegedre kerültem, és anyám azt mondta, most, hogy egy diplomám már van, és az öcsém gimnáziumba megy, nem tud tovább támogatni. Szegeden kerestem munkát, és önellátóként végeztem el az egyetemet.

– Meglátják még a pestiek Grecsó Krisztiánban a vidéki fiatalembert?
– Aki újonnan érkezik, általában nem vesz észre semmit, mások talán igen. Elég jól akklimatizálódtam, úgy látom, ez elsősorban önbizalom kérdése. Ha elhiszed magadról, hogy meg tudsz felelni az addig ismeretlen helyzetekben, akkor is szorongsz egy ideig, de legközelebb talán már nem. Olyan embernek, aki nem írással foglalkozik, biztosan könnyebben megy. Sokszor meglepődöm, amikor ismerősökről, színészekről, zenészekről kiderül, hogy nem budapestiek, sőt egészen kicsi faluból kerültek ide. Ezzel nem foglalkoznak, szemlátomást magukban sem, aztán egy bizonyos sörmennyiség után előkerül az indulás története.

– Budapestet mindig is sok ilyen ember lakta...
– ...és ez az ország épp azért olyan, amilyen, mert fővárosának értelmiségi, politikai elitje nincs otthon. Mert megszokni egy helyet, vagy lokálpatriótaként ragaszkodni hozzá, két különböző helyzet. Szerintem is rossz ennek az országnak, hogy a vidéki értelmiség jelentős része Budapestre vándorol, ahol a hazulról hozott tudást használhatatlannak érzi, tudat alá csúsztatja. Aztán amikor már pestibb lett a pestinél, és hazamegy, feszengve látja, hogy új dolgai, gesztusai, felnőtt léte otthon látszik idegennek. Nem biztos, hogy arcoskodni akar, csak megváltozott egyénisége nem simul bele a közösségbe. Sok komplexus táplálkozik ebből az élményből.

Grecsó Krisztián
Grecsó Krisztián

Árpád-sávos zászlók alatt vonulgatni

– Viszont aranybánya egy író számára, nem?
– A Nyugat első számában volt egy tanulmány, amely azt firtatja, milyen város az, ahol a polgári hagyományokat a vidékről, paraszti és kispolgári sorból ideérkező fiatalok a legkevésbé sem tudják elsajátítani, és ebben az átmeneti állapotban élik az életüket, miközben már a szüleikkel sem találják meg a hangot. Úgy látszik, azóta nem sokat változott a világ. Szerintem azért támad ennyi indulat, mert sok ember igazán sehol sem érzi magát otthon. Nem tudja, hogy az a hely, ahol él, mitől fontos, nem tudja, hol kérte meg a nagyapja a nagyanyja kezét. Ilyen kötődések hiányában, úgy látszik, muszáj Árpád-sávos zászlók alatt vonulgatni. Szerencsére vannak jól működő városi és falusi közösségeink, baráti társaságok, amelyek összejárnak, például pörköltet főzni, beszélgetni. Az ilyen élmények éltetik az igazi hazaszeretetet.

– Lehet az ember "kicsit otthon" Szegváron és Pesten is?
– És még több helyen. Békéscsabán és Szegeden öt-öt évig éltem. Amikor jövök, úgy intézem, hogy legyen elég idő körülnézni, és persze ilyenkor először az látszik, mi minden változott, tűnt el. Ugyanezért nehéz elővenni régi képeket, naplókat, kezdeni valamit a múlttal, mert az első érzés mindig a veszteségé. Ha viszont ezen túllépsz, és hajlandó vagy összesöpörni, együtt látni azt, ami még megmaradt, kiderül, hogy még az is elég értékes.

– A könyv is azt sugallja, hogy aki megbékél saját múltjával, gyökereivel, könnyebben fel tudja dolgozni mindennapi konfliktusait.
– Igen, a megértés után a legfontosabb felnőtt gesztus szerintem a megbocsátás: megbocsátani például valakinek a családban, aki nem vigyázott magára, akire sokáig haragudtál, mert elkártyázta az életét. Megérteni, miért történt így, gyengeségével együtt is elfogadni, szeretni.
Engedjék el végre a fájdalmat

– Adódik a párhuzam és a kérdés: a mi mozgalmas történelmünket miért nem tudja a közösség megbocsátani magának, az elődöknek?
– Az egyén is nehezen jut el a felismerésig, hogy ezzel neki lesz könnyebb. A magyar embernek az a tulajdonsága, hogy mindenáron integrálni akar, a régi görcsök, sérelmek következménye. Képtelen elfogadni, hogy kisebbségek élnek körülötte. Pedig a dédszülők idején létezett monarchia virágzó multikulturális világ volt. Jót tenne, ha a kistelepüléseken is megnéznék, hol laktak a zsidó családok, mivel foglalkoztak, hogy hívták őket. Kiderülne, hogy nem egy arctalan tömegről van szó, mert ötszázezer embert nem lehet elképzelni. Makó fejlődéséhez például a zsidók is hozzájárultak, aztán eltűntek szem elől.

– A zsinagógát felújították, az elszármazottak pedig hazajárnak. A makóiak zöme azonban tényleg nem tudja, hogy az egykori csodarabbinak postaládája van a temetőben, ahová zarándokok jönnek, hogy cetlire írva bedobálják a túlvilágra címzett kívánságaikat.
– Az a kérdés, el tudja-e fogadni egy közösség, hogy gazdagabb lehet egy ilyen mítosz révén. Az elmúlt évtizedekben úgy öregedtek meg sokan, hogy senki sem mondta nekik, engedjék el végre a fájdalmat, a lelkiismeret-furdalást, amit azért éreznek, mert a szomszédot elvitték, és ők nem mertek segíteni. Ez a fájdalom utóbb sokaknál biztosan gyűlöletet is szült. Pedig csak tisztázni kellett volna, és kellene most is, hogy nem minden ember lehet hős, de fontos emlékezni azokra, akiket az a trauma ért. Nyugat-Európában, ahol sikerült földolgozni és elengedni a múltat, egy ilyen mítoszra turisztikai vállalkozások sora épül, és egy egész város megél belőle.

Paradicsom a függőfolyosón

„Sokáig abban a tudatban éltem, hogy még mindig otthon vagyok a hajtatott zöldségtermesztésben – mondja a 35 éves író. – Arra, hogy ez tévedés, akkor kellett rádöbbennem, amikor Pesten a szomszéd néni, aki paradicsomot nevel a függőfolyosón, áthívott, hogy segítsek kaccsalni. Egyszerű munka, mégse mertem hozzáfogni. Most már vigyázok arra, hogy ezt a szerepet úgy kezeljem, mint a múltam részét, ne játsszam el, hogy parasztember vagyok, miközben az életformám teljesen más."

Pletykaanyu óta

Krisztián rendbe tette magában a Szegvárhoz fűződő viszonyát. Miután Pletykaanyu című könyve megjelent, fagyos lett körülötte a levegő a faluban. – Nem hívtak, én pedig, ha a környéken tartottam könyvbemutatót, mindig megjegyeztem nagy pikírten, hogy legalább idáig eljuthattam, merthogy Szegvárra úgyse hívnak. Aztán már nem mondtam ezt, elmentem haza, a falunapra, beszélgettem régi évfolyamtársakkal, nagyon jó volt. Utána meg is hívtak: mintha érzékelné valami titkos szenzor, hogyan viszonyulsz a lelked mélyén a közösséghez.

Grecsó Krisztián (1976–) költő, író. Szegváron született, jelenleg Budapesten él. A békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Főiskola után a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar szakán diplomázott. 1997-től 2006-ig a Bárka szerkesztője, 2007 és 2009 között a Nők Lapja vezető szerkeszetője, 2006-tól 2009-ig a Szépírók Társaságának alelnöke. 2009-től az Élet és Irodalom munkatársa.

Olvasóink írták

  • 1. bánki 2011. április 18. 20:33
    „,,Árpád-sávos zászlók alatt vonulgatni"

    Ezt a Zavada féle beszólást nem értem ?”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Retro számítógépek a kastélyban

Több mint kéttucat régi számítógép, legalább ennyi videojáték, kvarcjátékok és tetriszek alkotják Mári Zsolt gyűjteményét. Tovább olvasom