Délmagyar logó

2016. 09. 26. hétfő - Jusztina 10°C | 20°C

Katalin a donyecki szénbányákban dolgozott

Szeged - Két év hét hónapot húzott le a fiatalságából málenkij roboton a Szegeden élő Bálint Lajosné Hruskó Katalin. A kicsi, törékeny, ám annál szívósabb asszony ma is könnyek között idézi fel a lágerben és a donyecki szénbányákban átélt nyomorúságot.
A 83 esztendős Bálint Lajosné Hruskó Katalin azt mondja: hamar felnőtt. Nem volt választása a nyolcgyermekes tokaj-hegyaljai szegény családban; 13 évesen pesztonkának állt, hogy megkeresse a kenyerét. Élete szerelméhez 17 évesen férjhez ment, 19 éves koráig megszülte három halott gyermekét.

Hatvan nőt hurcoltak el

A Bodrogkeresztúrral határos Kisfaludon élt, férje a fronton szolgált, amikor váratlanul összeírták a falu lakosságát, és 1945 januárjában kéthetes munkára kapott behívót. Kati néni – nővérével és iskolatársaival összezárva – egy hétig várt a sorsára a falu iskolájában. Több mint hatvan nőt és férfit hurcoltak el, volt, aki csak éppen betöltötte a 16-ot. Azt mondták nekik, hogy sürgős romeltakarítás vár rájuk valahol az országban. Amikor elegendő létszám összegyűlt, hogy megtöltsék a marhaszállító vagonokat, az orosz és magyar fegyveresek gyalog áthajtották őket a nyolc kilométerre lévő szerencsi állomásra. Nagyon fáztak, lefagyott ujjaikról a bőr.

A 83 éves Bálint Lajosné Hruskó Katalin fiatalkori fényképét mutatja. Még 20 esztendős sem vol, mikor málenkij robotra hurcolták Dombászba. Fotók: Miskolczi Róbert
A 83 éves Bálint Lajosné Hruskó Katalin fiatalkori fényképét mutatja. Még 20 esztendős sem vol, mikor málenkij robotra hurcolták Dombászba. Fotók: Miskolczi Róbert

Szalmazsákon, lepedővel

– Nehéz beszélni róla. A férjem egy évvel hamarabb hazakerült a frontról, én két év hét hónapot húztam le málenkij munkán. Míg a férjem élt, ha nem bírtuk tovább, sokszor beszéltünk róla, és együtt sírtunk – lábad könnybe Kati néni szeme. Ukrajna túlsó felébe került, a donyecki szénbányákba. Dombászban laktak lágerben, onnan gyalogoltak hóban-fagyban robotra és onnan vissza 3 kilométert, ki meddig bírta. És a 40 kilós, százötven-egynéhány centis asszony bírta. Ha kellett, havat lapátolt, ha kellett, iskolaépítésen cipelt betonkockákat, de leghosszabb ideig vizes bányajáratokban tolt vagonokat gumiruhában. Enni kaptak, hogy bírják az iramot. Emeletes priccsen, szalmazsákon egy szál lepedővel aludtak.

A törékeny magyar lányt egyszer bántották csak. Inaszakadtáig nekifeszült egy csillének, és szólt a fegyőrnőnek, hogy segítsen, mire az pofon vágta. Kati néni lámpával adta vissza, de nem lett baja belőle. A bokája viszont egy életre kikészült. Nővérét jobban megviselte a félelem, szívbetegség miatt hazaküldték.

Fahamu volt a gyógyszer

– A vérhas engem is ledöntött a lábamról. Fahamut kevertem a babfőzelékbe, az hozott vissza a halál torkából – emlékszik vissza Bálint Lajosné. Orosz szavak keverednek a mondókájába, megragadtak benne kénytelen-kelletlen. Női mivoltától is megfosztották, injekciókat kapott, hogy ne menstruáljon az ott töltött idő alatt. Úgy emlékszik, a szomszéd láger német foglyait jobban megalázták: teljesen kopaszra borotválták őket. A körülöttük élő népekkel is találkoztak, istenfélők voltak, néha elvitték közéjük misére a foglyokat. Jártak ki a bazárba is. Annak ellenére, hogy a rabszolgamunkáért egy fillért sem kaptak, „kofálkodtak". A kolhozból, ahol répát vagy káposztát szedtek, nadrágszárban lopták ki a terményt, hogy elcseréljék. Kati néni a napi műszak után még pluszmunkát is elvállalt a konyhán, hogy legalább ehessen. Szökéssel megpróbálkoztak páran, kevés sikerrel. Kati néni félt, nem kockáztatott. Levelet is írhattak néhanapján, de később kiderült, nem jutott haza belőle egy sor sem. Ott helyben eltüzelték a küldeményeiket. Egy fényképet a cipő talpában csempészett ki az unokatestvére. Különben semmit nem tudtak róla itthon. Kati néni végig maradt. Az utolsó transzporttal hozták haza – 1947 nyarán.

A cipő talpában hazalopott fényképen az első sorban balról a negyedik: Hruskó Katalin.
A cipő talpában hazalopott fényképen az első sorban balról a negyedik: Hruskó Katalin.

– Amikor hazaértem, csak álltunk a férjemmel, nem tudtunk megszólalni. Aztán eleredt a könnyünk, sírtunk sokáig, annyira örültünk egymásnak. A pártirodán figyelmeztettek, hogy sehol ne forszírozzam, hol jártam, ha jót akarok – teszi hozzá. Akkor, ötven éve jött Szegedre, a ruhagyárba: varrt, vasalt 26 éven keresztül, és nem beszélt. Férje az olajfúróknál kapott állást. 27 négyzetméteres lakásában jelenleg egyedül őrzi élete gyűjteményét és a sok emléket.

A politikai foglyok szövetségének felterjesztése alapján Bálint Lajosné hazafias helytállásáért érdemkeresztet kapott, és lovaggá ütötték.

Túléltük!

Két szegedi asszony, Magda és Erzsébet úgy tudta: 1945 januárjában hat hétre kell csak menniük a Bánátba „kicsiny munkára" – oroszul málenkij robotra –, hogy a háború miatt „lábon maradt" kukoricát letörjék. Hat hétre való ruhaneműt és élelmet csomagoltak, de akik életben maradtak, négy-négy és fél év kemény bányamunka után, megroppant egészséggel tértek haza – a Szovjetunióból. Magda és Erzsébet történetét Tatár Rózsa rögzítette 1989-ben, s adta ki tavaly riportkötetben Túléltük! Emlékezés a málenkij robotra címmel.

Olvasóink írták

  • 5. eleonóra 2009. február 16. 18:51
    „Az én férjem aki 3 hónap híján 5 évet töltött szintén a Donyecki szénbányában és 1949 októberében jött haza.Az idén 86 éves és a húga helyett vitték el Szegedről a Somogyi u.-i gyűjtőből Bajára ,majd a SZU-ban.Sokat mesél a kinn töltött időről .Sajnos csak megerősíteni lehet a Katalin által elmondottakat.Szerintem minden malenkij roboton résztvevő és ma is élő személy megérdemelné a lovaggá ütést, hisz oly kevesen vannak.Egy élet kevés a feledéshez.”
  • 4. Hmmm... 2009. február 09. 08:12
    „A legjobbakat kivanom az osszes , meg eletben levo asszonynek es ferfinek. Nekem is volt noi rokonom, akit elvittek, es meg kemenyen bantak vle, svab szarmazasa miatt. Hogy miert nem hallhattunk ezekrol es a hasonlo esetekrol? Csak egy kicsit gondolkodjunk! Hiszen a megtorlas csupan az elmult 20 evben szunt meg, senki nem beszelhetett rola! A baranyai nokrol meg 1991-ben jelent meg konyv, de korabban meg csak beszelni sem volt szabad errol.”
  • 3. maci52 2009. február 07. 21:20
    „Nagyon sajnálom őket,sajnos ezekkel nem annyit foglalkoznak mint a holokauszttal,pedig a szovjetek tettek egykét lapáttal,csak a posztkommunista kormány álszent.”
  • 2. lajosbácsi 2009. február 07. 20:36
    „ez így van..áldozatok, túlélők, és hősök is a helytállásért...
    jó egészséget Katika!”
  • 1. .suhym. 2009. február 07. 20:08
    „Nagyon megrázó írás.:((((

    Mennyien voltak még, és közülük hányan nem jöttek haza soha........
    Ezeknek a szerencsétlen embereknek és leszármazottaiknak senki nem adott több milliós nagyságrendű kárpótlást!:((
    Ezek az emberek hazatérésük után nem harsoghatták világgá, hogy mit éltek át, nem húztak belőle "hasznot"!
    Ők valódi áldozatok!”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A szegedi Földi Istvánné Marika néni 100 éves

Szeged - Tízen élnek Szegeden 100 év fölötti korban. Szombattól közéjük tartozik az 1909. február… Tovább olvasom