Délmagyar logó

2017. 11. 19. vasárnap - Erzsébet 0°C | 8°C Még több cikk.

Vita a babamentő inkubátorokról

Csongrád megye - Gyerek- és nőellenesek a kórházak elé kitett inkubátorok – állapította meg egy uniós vizsgálat. A csecsemőgyilkosságok megelőzését szolgáló berendezés Csongrád megyében már megmentette egy baba életét, aki azóta családban él. Országosan eddig nagyjából negyven csecsemőt helyeztek el ezekben, ám évente átlagosan 10 újszülöttet még mindig megölnek.
Az Európai Unió Daphne programjának keretében tíz országban, köztük Magyarországon vizsgálta, hogy kik, miért, milyen körülmények között hagyják el újszülött, illetve kicsi gyerekeiket. A jelentés szerint gyerek- és nőellenesek azok a kórházak elé kitett inkubátorok, gyerekdobozok, amelyeket többek között Magyarországon is alkalmaznak. Az ide tett gyerekekről ugyanis nem tudható, hogy pontosan ki hagyta ott őket, hogy az anyák szabad akaratukból mondtak-e le róluk, illetve hogy tudott-e az apa vagy más családtag a születésükről. Ráadásul úgy nőnek fel, hogy esélyük sincs arra, hogy megtudják, kik a szüleik. Ugyanez az ENSZ gyerekjogi bizottságának hivatalos álláspontja is, tavaly javasolták is Csehországnak, hogy szüntesse meg ezt a gyakorlatot.

Inkubátor a szegedi szülészeti klinika udvarán. 12 év alatt egy csecsemőt hagytak benne.  Fotó: Karnok Csaba
Inkubátor a szegedi szülészeti klinika udvarán. 12 év alatt egy csecsemőt hagytak benne. Fotó: Karnok Csaba


Csongrád megyében egyetlen babamentő inkubátor van: a Szegedi Tudományegyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának oldalánál. A 2000-ben átadott, különálló házként funkcionáló építményben eddig egy babát helyeztek el, 2010 januárjában. Az egészséges kislányt, aki valószínűleg a 37-38. hétre született, néhány órával azelőtt, hogy az inkubátorba tették volna, az ügyeletes gyermekgyógyász Lórántfi Sárának nevezte el. Ő szinte azonnal családba került, hiszen a családjogi törvény szerint úgy tekinthető, hogy az anya ezzel lemondott a kicsiről, nincs szükség hosszadalmas procedúrára, az örökbeadás engedélyezésére.

A csecsemőgyilkosságok okai

Egy kutatásban 18 év alatt történt 268 magyarországi csecsemőgyilkossági esetet analizáltak. Az elítélt nőkkel való beszélgetés során kiderült, az eltitkolt terhességek hátterében általában egyéjszakás kaland, zsarolás, illetve erőszak áll. Hogy ez titok maradjon, ezért tüntették el ennek „bizonyítékát". A világra jött újszülötteknek majdnem a fele anyja passzív magatartásába halt bele (elvérzett, padlóra vagy árnyékszékbe esett), 28 százalékuk megfulladt, de nem erőszakos cselekedet következményeként. A tettleges újszülött-bántalmazás csak az anyák egyharmadánál bizonyosodott be: megfojtották, szúró- vagy vágóeszközt használtak a gyilkossághoz, illetve a falhoz, padlóhoz vágták újszülöttjüket.

Ilyenkor rendőrségi eljárás sem indul, nem keresik az anyát. Ha azonban bárhol máshol teszik le a babát – akár a klinika lépcsőjénél –, kiskorú veszélyeztetésének gyanúja miatt indul eljárás. Ha a kitett csecsemő meghal, az pedig emberölés minősített esetének számít.

– Amíg van csecsemőgyilkosság Magyarországon, addig van létjogosultságuk ezeknek az inkubátoroknak. Ha csak egy gyerek életét megmentik, már megérte – fogalmazta meg véleményét Orvos Hajnalka, a Szegedi Tudományegyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának egyetemi docense. Hozzátette: az anyának lehet ez egy utolsó mentsvár is, ha úgy gondolja, mégsem tudja felnevelni a picit. – Lemondhat róla szülés után az intézményben is, ilyenre is van példa minden évben 5-7 alkalommal. Ilyenkor azonban az örökbeadás nem anonim, amely miatt az anyák egy része örökre megbélyegzettnek érzi magát.

A babamentő inkubátorok elsődleges célja, hogy alternatívát kínáljanak a csecsemőgyilkosságokkal szemben: legyen más megoldás azok számára is, akik titkolni akarják, hogy megfogant gyermeküket nem szeretnék megtartani. Csongrád megyében évek óta nem történt ilyen eset. Legutóbb 2006 májusában, egy balástyai tanya mellett nejlonzacskóba dugva ásta el újszülött kislányát egy romániai magyar nő. A 25 éves nőt első fokon nyolc év börtönre ítélte a megyei bíróság.

Hazánkban 2001 óta nem tartják nyilván az újszülöttgyilkosságot önálló cselekményként, így nem lehet tudni, pontosan hány csecsemőtől szabadultak meg így. 1998-ban 30 ilyen esetre derült fény, 2001-ben is 24 eset borzolta a kedélyeket, azóta azonban folyamatosan csökkent a számuk: átlagosan évi 10-nél nem tudni többről. Ugyanakkor az 1996 óta hazánkban elérhető inkubátorokban az elmúlt tizenhat évben körülbelül negyven csecsemőt találtak.

Olvasóink írták

35 hozzászólás
12
  • 35. nobody13 2012. szeptember 27. 08:37
    „Mindenkinek, aki olvasta az írást... Elsőre is ezt váltotta ki a portálon, aholmegjelent. Kérlek, bocsássatok meg! Ez egy novella. Az egyetlen igaz része, hogy egy éjjel, miután elejétől a végéig megálmodtam a történetet, valóban szívroppantó érzéssel és zokogással ébredtem. Ezek így egyben jönnek. Talán üzenet, talán a lelkiismeret hangja. Hogy mi történhet, ha becsukjuk szemünket-fülünket, és elutasítóvá válunk. Ha megszűnünk embernek lenni. Mert az ember ilyen és olyan. Jó vagy kevésbé jó. De minden tettének és gondolatának következménye van. Én is emberből vagyok, előítéleteim is vannak néha, de a kulcs az (én ezt szűrtem le a történetből), hogy az adott pillanatban az embernek kell annyira józannak lennie, hogy ne az ösztönei, hanem a józan esze döntsön.

    Guesswho, Szurkoló, kedvesek vagytok, köszönöm. Pontosan ez történt. Beleroppantam testileg-lelkileg az egészségügybe, ott kellett hagynom. Szakember nincs, nem is volt, nem tudom megfizetni. Így maradnak a történetek és a remény, hogy ha csak egyetlen ember egyetlen meghozott döntését pozitív irányba fordítják, már megérte. Egy dologra megtanított az élet: a fájdalom emberségre, empátiára tanít, és az empátia az emberiség túlélésének kulcsa...”
  • 34. Naca 2012. szeptember 26. 16:12
    „A hócipőm tele van már az EU-val. Mi mindenbe kötnek még bele? Éppen a "Kultúr" Nyugat szövegel, ahol egyik gyermekbotrány bukik ki a másik után? Hagy intézzük már magunknak úgy a dolgainkat, hagy mentsük úgy az embereket (a csecsemőt éppúgy, mint az édesanyát), ahogy mi akarjuk.”
  • 33. Szurkoló 2012. szeptember 26. 14:42
    „Nobody 13: te jó ég... Most olvastam el.
    Bár okosabb lehetnék, hogy valami olyat mondhassak, amivel segítek neked.
    De nem vagyok.
    Azt viszont tudom, hogy te egy jólelkű ember vagy, aki most halálra ostorozza magát.
    De ne tedd!!!
    Csak annyi jut eszembe, hogy keress egy szakembert, aki segít feldolgozni ezt a traumát, mert máshogy belekeseredsz az életbe. Pedig biztos vagyok benne, hogy van családod, vannak szeretteid, barátiad, akikkel olyan sok mindennek örülhetsz még!

    Szívből drukkolok érted.”
  • 32. baba60 2012. szeptember 26. 14:36
    „Kár lenne elkapkodni,mert ezek után még inkább szükség lesz az inkubátorokra.”
  • 31. Szurkoló 2012. szeptember 26. 14:34
    „Édes Istenem, már megint olyan buták vagyunk, mi emberek...
    Gyerek- és nőellenes? Az szerintem gyerekellenesebb magatartás, ami a cikk keretes részében szerepel. Én olyat le sem írok!!!
    Két kisgyerekes szülőként rosszul vagyok!
    Örüljünk, hogy van, aki ad egy második esélyt a kisbabájának! Lásd Lórántfi Sára. Remélem, boldog élete lesz a családjával.”
  • 30. guesswho 2012. szeptember 26. 11:58
    „Nobody 13!

    Novellának is beillik a történeted, és nagyon megható!!!! Tényleg!!!!! Őszintén mondom. De amint eldobod az utolsó zsepit, döbbenj rá, hogy NEM TE VAGY AZ ISTEN, és nem te ölted meg, hanem neki egyszerűen ezt írta a sors. Ha már előtte ápolgattad és segítettél rajta, már nem lehetsz gyilkos. Bár tudom, sz**ér-h**ért dolgoztok, egyáltalán nem támogatom a nővérek "kőszívűségét", de ha már ott tartasz, hogy nem ennyire lelkedre veszed, és teher számodra idegileg, válts munkát!! A magad érdekében, és a talán a szeretteid érdekében.”
  • 29. Queenmargareth 2012. szeptember 26. 10:19
    „:( az egyik legjobb ötlet volt...bár én nem kerestettem volna az anyát és nem is büntettem volna meg...”
  • 28. deszkás 2012. szeptember 26. 10:10
    „Visszatérve: nemcsak az EU az ENSZ is! SŐT! A magyar küldöttünk Hercogh Mária is.”
  • 27. Lámpion 2012. szeptember 26. 09:05
    „Ha a gyerekjogi bizottság egy osztálytársam lett volna,
    Gyula bácsi az osztályfőnököm biztosan megkérdezte volna tőle:
    "- Fiam, te valóban ilyen hülye vagy, vagy csak tetteted magad?"”
  • 26. kormoska 2012. szeptember 25. 20:44
    „Itt az EU legújabb elkapkodott hülyesége!
    A kórházi inkubátor a leghumánusabb módja,egy csecsemő"jó kezekbe"adásának.
    Igaz,hogy felnőve sem tudja meg ki volt az édesanyja de jó szívvel fog gondolni rá.Legalább biztonságba helyezte+esélyt adott neki az életre!
    Nem beszélve arról,hogy így hamarabb kerülhet nevelőszülőkhöz a baba,sokan várnak az örökbefogadásra.
    Minden más esetben később megkeresheti a vér szerinti szüleit és a találkozás a legtöbb esetben rosszul végződik!”
  • 25. macs 2012. szeptember 25. 20:06
    „Úgy gondolom, az eltitkolt terhesség nem közép-európai specialitás. Vagyis a világ számos pontján gondolhatja úgy valaki, nem akarja vállalni a gyermeket, tehát titkolja terhességét. Szóval ilyen és hasonló esetben milyen lehetőségek vannak? Feltételezem, hogy nem pártolja sem az ENSZ, sem az Unió a csecsemőgyilkosságot, tehát kell lennie megoldásnak. Arra gondolni sem merek, hogy pl. a nem kívánt gyerekeket rövid idő alatt, mondhatni titokban örökbe adhatják, vagy az különféle antibébi tabletták/eszközök szélesebb körben ismertek, használtak.
    Tud erről valaki valamit?”
  • 24. lepkehalo 2012. szeptember 25. 18:15
    „Ennyi pénzért azt is meg tudják mondani, hogy mi lenne a megoldás szerintük? Vagy az még többe kerülne?”
  • 23. xilinx 2012. szeptember 25. 14:44
    „Télllllleg??? Megvizsgálta az eju, kik, kiért hagyják ott?
    És lehet tudni az eredményt? Érdekelne...de nagyon...”
  • 22. Zka 2012. szeptember 25. 14:07
    „Ha jól olvasom, csak javaslatot tehetnek. Akkor meg mindegy, persze nagyon hasznos, hogy ilyen baromságra költik a 100M+ eurót...”
  • 21. egybek 2012. szeptember 25. 14:04
    „20. nobody13

    Én is sírok...”
  • 20. nobody13 2012. szeptember 25. 13:32
    „Éjszakás műszakba igyekszem, fél tíz körül járhat az idő. Egyedül állok a metró huzatos peronján, belátható távolságban csak hajléktalanok fekszenek szorosan beburkolózva álmaikba az aluljáró falainak mentén. Türelmetlenül nézem az órámat: szokás szerint késve indultam el, ha nem fut be a szerelvény hamarosan, elkésem az átadásról. De már érzem a légörvényt, ami megelőzi az érkező metró-kocsikat...
    Hirtelen, mintha a semmiből tűnne elő, fiatal, tarka ruhás roma nőt pillantok meg, aki jókora csomagjával minden kétséget kizárólag felém igyekszik.
    - Ne haragudjon kedveském... - lép oda, de tudatosan figyelemre sem méltatva szinte bevetődöm az addigra kinyíló kocsi ajtaján és megnyugodva látom, hogy nem követ.
    Az elsuhanó peronon még megpillantom alakját, amint csomagját maga mellé ejtve döbbent pillantással néz a szerelvény után. - Megúsztam -, konstatálom magamban - méghozzá elég szerencsésen. Nem sikerült rám sóznia semmit, és ez hatalmas eredmény. Mert aki ismeri őket, tudja: ha egyszer szóba áll velük, biztosan gazdagabb lesz egy fantasztikus szőnyeggel, edénykészlettel, ágyneműgarnitúrával, akármivel, és szegényebb néhány ezer forinttal. Mert erőszakosak. Mert nem lehet nekik nemet mondani. Az én megállóm következik, leszállok, és szapora léptekkel a kórház felé igyekszem. Örömmel látom, hogy mégsem késem el, és ennek örömére - immár vagy századszor, eddig látható eredmény nélkül - megfogadom, hogy ezentúl időben fogok elindulni.
    A nővérszobában már nyüzsgés van: a két, egymást váltó műszak tagjai kávézva csevegnek, majd az éjszakás osztályvezető halk köhécselésére lassan elcsendesülünk.
    - Tulajdonképpen mindenki jól van, kivéve Danikát - kezd bele a betegek állapotának leírásába a délutános főnővér.
    - A kisfiúnak ma délután kritikusra fordult az állapota. Az orvosok azonnali veseátültetés híján maximum 12 órát adtak neki.
    A kis helyiségben vágni lehet a csendet: mindannyian tudjuk, ez mit jelent. Danika halálos ítéletét. Ha valami csoda nem történik.
    Danikán - vagy ahogy játékosan becézni szoktam - Dancsin - gondolkodom. Amikor három hónapja hozzánk került egy jó nevű vidéki nevelőintézetből, már nagyon beteg volt, másnaponta kellett dializálni, ugyanis egy súlyos betegséget követően mindkét veséje leállt.
    Az ötéves, félroma kisfiút azonnal megszerette mindenki, csodáltuk gyermeki bölcsességét, érettségét, amellyel állapotát kezelte. Az első pillanattól őszinték voltunk vele, egyszerűen azért, mert ezt kérte, és mi úgy döntöttünk, akinek lehet, hogy hónapjai, hetei vannak hátra, joga van az igazsághoz. Néha helyette sírtunk a mosdó bezárt ajtaja mögött, hiszen végignéztük fizikai állapotának gyors hanyatlását, majd naivan, megmosva kisírt szemünket mentünk hozzá, azt hívén, nem látja rajtunk. És ilyenkor mindig mesélni kezdett apró csínytevéseikről, amelyeket a nevelőotthonban a többiekkel elkövettek, a hatásról; arról, mennyire szereti az állatokat, és ha felnő, állatorvos szeretne lenni. És hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy ismét vele örülünk, vele reménykedünk...
    Pedig a remény a kevésnél is csekélyebb volt. A kisfiút születése után a kórházban hagyta édesanyja, egy levél kíséretében, melyben az állt: jobb sorsot szeretne gyermekének, mint az övé, de erre mellette nincs esélye. Az anyát senki nem ismerte, de a nevelőotthon portáján gyakran hagyott egy nő Danikának címzett csomagokat finomságokkal...
    Mind ez idáig tiszteletben tartotta mindenki az akaratát: nem keresték, nem lesték, nem nyomoztak utána, azonban három hónapja ez megváltozott: a kisfiú egyetlen élő rokonaként ő volt az utolsó remény, hogy donorként számba jöhet. De a keresés sikertelennek bizonyult.
    A helyi médiában hetek óta minden nap többször elhangzott a kérés, jelentkezzen az édesanya, és Danika képét is bemutatták. Hiába.
    Töprengésemből éles hang riszt fel: a kisfiút figyelő műszerek jelzése, amelyek szerint Danika szíve leállt. A két műszak tagjai olajozottan teszik, amit kell, senkinek eszében sincs elindulni hazafelé. Az orvos két percen belül érkezik, megkezdődik az újraélesztés. A harmadik próbálkozás után a szív újraindul.
    - Ha egy órán belül nem tudjuk operálni, meghal. - közli a tényt a nyúzott arcú doktor, immár ismét a nővérszobában.
    - Legközelebb már nem leszünk ilyen szerencsések. Már most is kész csoda, hogy sikerült. De félek, csak rövid haladékot kaptunk.- teszi még hozzá.
    Jóslata beigazolódik: egy óra múlva ismét Danika életéért küzdünk, ezúttal hiába. Szabadjára engedett érzelmekkel, patakzó könnyekkel állunk a letakart kis test felett. Elment.
    A rövid gyászt a telefon kíméletlen csörgése szaggatja szét.
    - Nővérke, egy nő van itt, már többször elküldtem, hogy jöjjön vissza holnap, de nagyon makacs, állítólag itt fekszik a fia. - hallom, a háttérben beszél valakihez - Szombati Dánielnek hívják, azt mondja.
    Megkövülten állok, majd közlöm a cerberussal, engedje fel az asszonyt. A Danika édesanyját...
    Néhány pillanat múlva léptek csosszannak, majd feltűnik az édesanya. A csomagot cipelő, tarka ruhás fiatal roma nő...
    - Jó estét kívánok - köszön tisztelettudóan, de tekintetében látom, éppúgy felismert, ahogyan én őt.
    - Csak máma mondták, hogy keresnek. Otthon vótam vidéken a családná´... Nincsen tévénk... Nem tudtam, hogy jutok ide a kórházhon, ezé´ tartott ilyen soká...
    - Danika, a fia... - nem tudom folytatni. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, meghalt. Mert nem ez az igazság. Az igazság az, hogy megöltem a fiát. Megöltem Danikát akkor, amikor félrelöktem őt ott a peronon. Megöltem a csodát. Ha akkor meghallgatom, segítek neki eljutni a kórházig, a kisfiú már új vesével - az édesanyjáéval - készülhetne az életre. Az állatorvosi pályára.
    Ezzel a tudattal kell leélnem az életemet: megöltem egy gyermeket. A zokogás áradatként tör ki belőlem, fuldokolva sírok...
    Még akkor is, mikor felébredek az éjszaka közepén. A párnám a könnyektől lucskos, és még egy ideig nem bírom abbahagyni a sírást. Aztán csillapul az érzelemhullám, és én megköszönöm az álmot. Mert segített megérteni, hogy mindannyian egyformák vagyunk, és soha senkitől nincs jogunk megtagadni a segítséget. Mert lehet, hogy életet mentünk vele. Egy gyermekét. Vagy a csodáét...”
  • 19. DMagóg 2012. szeptember 25. 13:28
    „Ők maguk is inkubátorban élnek, szélnek kellene ereszteni őket!”
  • 18. catroot 2012. szeptember 25. 13:12
    „Dilettantizmus a köbön. És ezért még - elég jó - fizetést is kapnak egyesek.”
  • 17. Beroesz 2012. szeptember 25. 12:59
    „Nem értem miért nőellenes, hiszen az életvezetési válságban lévő nő kap egy olyan alternatívát, amellyel kikerülhet a csávából. az alternatívák felkínálása nem az "ellenesség" jellemzője. Gyermekellenesnek sem nevezném. A kapualjban hagyás vagy a keretes cikkben felsorolt dolgok számomra sokkal gyermekellenesebbnek tűnnek. Az inkubátor természetesen nem jó megoldás, de ennél jobbat nem tudtunk még kitalálni.”
  • 16. haresz 2012. szeptember 25. 12:44
    „Gyilkosok! Jöhet az eu mintát venni a putriba!”
35 hozzászólás
12

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ócskavas lesz az állami támogatással épült Millennium úszóház

Bontják a téli kikötőben veszteglő, egykor négyemeletnyi magas, majd futballpálya méretű úszóházat. Úgy tűnik, véget ért az úszómű körüli huzavona. Tovább olvasom