Délmagyar logó

2017. 08. 18. péntek - Ilona 18°C | 32°C Még több cikk.

Tehetségtelenül szaxofonozik az Isten

Esterházy Péter Kossuth-díjas író a közjóért való munkálkodást sugallná nagyapjának, ha ma lenne miniszterelnök, mint ő volt 1917-ben; Herta Müllert, az idei Nobel-díjas írót személyesen is ismeri. Kismarton után Pozsonyba, majd Berlinbe utazik hazánk irodalmának ˝nagyköveteként˝.
– Mennyire érzi magát otthon az osztrák város Esterházy-kastélyában, illetve a fertődiben? – kérdeztük a kismartoni kastély első vonósnégyes-fesztiválja irodalmi betétjeként felolvasásokat tartó Esterházy Pétert, a számos hazai és külföldi díjjal kitüntetett írót, akinek művei eddig huszonöt nyelven jelentek meg.

– Már több alkalommal tarthattam felolvasásokat koncertek előtt. Dés Lászlóval kezdődött a közös zenélés, még annak idején 1990-ben, a Hrabal könyve című regényemmel, amelyben az egyik szereplő, konkrétan az Úristen szaxofonozik. Mégpedig elég tehetségtelenül. És gondoltam, talán a Dés tudna ennél is tehetségtelenebbül szaxofonozni.

Nem kis dolog a tehetségtelenséget tehetségesen megmutatni, de hát Dés nagy szaxofonos. Aztán újra és újra összejöttem muzsikusokkal, úgy látom, képes működni a dolog. A kismartoni rendezők meghívását is örömmel fogadtam el, vonósnégyesek előtt, fölött, mögött kellett „énekelnem". Eredendően Kertész Imrével együtt léptünk volna föl, de őt Frankfurtba szólította a kötelesség: a nemzetközi könyvvásáron kitüntetést vehetett át esszéiért. De azért itt is ˝jelen volt˝, felolvastam a közös könyvünkből, az Egy történet címűből. Meg a fantasztikus Gályanaplóból. Radikális, mély, becsületes. Olyan, mint ő. Szoktam neki mondani, én jobban állok vele szemben, mert nekem van egy Nobel-díjas barátom, de neki nincs... Ami a kastélyokat illeti, miért is érezném otthon itt magam, nincs személyes dolgom ezekkel, az örökös se én vagyok – vigyázat, tréfa; de persze van egy afféle általános családi érzés bennem. Meg az is igaz, hogy Kismartonban a regényeim bizonyos mondatai másképp hangoznak, mint például New Yorkban vagy akár Győrben.

– Mennyire ismeri az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettjét, Herta Müllert?
– Nagyon nem ismerem, de többször találkoztunk már. Rokonszenves ember. Szellemi szigorúság jellemzi, de ezt nem is annyira ideológiainak nevezném, hanem a nyelvi szigorból építkező, általános etikai következetességnek. Műveinek poétikája is ugyanilyen. Meg még szerény is. Ne feledkezzünk meg arról, ő egyszerre német és kelet-közép-európai író, tehát jól ismeri a diktatúra természetrajzát. Művészete is ebből az általunk szintén jól ismert rémületből fakad, így az közel állhat a magyar olvasóhoz. Meglepetés volt a díja, én örülök neki, jó kolléga kapta, egy kiváló író.



– Önnél az irodalom sok szálon kötődik a futballhoz. Köztudott, hogy több évtizedig igazolt futballista volt. Egy alkalommal az angol Rooney játékát Rilkéhez, a XX. századi osztrák líra kiválóságához hasonlította. Testvérét, a volt válogatott focista Esterházy Mártont ˝kihez˝ mérné? S mihez a mai magyar válogatottat, köztük az U20-as vb-bronzérmes csapatot?
– Marcit talán Szabolcska Mihályhoz... De nem hasonlítom senkihez, nekem a mai napig nagy öröm meg büszkeség, hogy a kistestvérem ilyen nagy focista lett. Hosszan tudnék róla rajongani. Amúgy a magyar focin nincs sok rajonganivaló. De a szurkoló az olyan, hogy a legkisebb jóra is újra belelkesedik. Így voltam ezekkel a fiatalokkal is. Látszik rajtuk, hogy sokan külföldi bajnokságban játszanak. Nehéz megmondani, miképp lehetséges az, hogy nem tudunk mit kezdeni a nagy hagyományainkkal. Én legalábbis nem tudok mit mondani, ha főleg külföldön sajnálkozva megkérdik, miért ilyen gyenge a magyar foci. De ezek az U20-asok nem voltak gyengék.

– A ˝Semmi művészet˝ című regényét a 2009. év legjobb futballkönyvének választotta a Német Futballkultúra Akadémia. Ha valamilyen csoda folytán ön lenne a magyar válogatott szövetségi kapitánya, hogyan kezdene munkához?
– Ez egy rossz csoda volna. Én csak fecsegni tudok a futballról, nem értek hozzá. A tulajdonviszonyokat kellene tisztázni, tehát elsőre talán nem is sportbeli változtatásokat kéne hozni. De őszintén szólva engem már nem nagyon érdekel a foci, időnként még elkap valami a régi lendületből, de kikoptam ebből. Igaz, hamar visszatalálok. Nürnbergben ott álltam Menotti meg Beckenbauer mellett, nekem ez ma is nevetségesen sokat jelent. Mintha még mindig az a negyedosztályú csatár lennék a Csillaghegyi Munkás Torna Egyletből.

– Ugorjunk vissza az időben: az ön nagyapja Esterházy Móric gróf, 1917-ben Magyarország miniszterelnöke volt. Ha napjainkban lenne miniszterelnök egyik családtagja, mit tanácsolna neki?
– A mindenkori magyar politikával kapcsolatban egy dolog jut eszembe: a közjó fogalma. A közjóért való munkálkodás, ami ma meglehetősen nevetségesen hangzik. Vagy naivan. Pedig nincsen más lehetőség. De ritkán érezni azt, hogy egy politikus, mindegy, melyik pártból, a közjóért dolgozna. Néha alibiként rizsáznak erről. Persze, ez nemcsak a politikusokra, hanem az egész társadalomra áll. Mindannyiunkra. Manapság szokás az erkölcsi imperatívuszokat kizárólag a másikra vonatkoztatni. De magunkkal kell kezdenünk.

– Közeledik az 1956-os forradalom évfordulója. Az ön családja nem követte több más arisztokrata család példáját, akik 1945 után vagy 56-ban elhagyták az országot. Van ennek különleges oka?
– A menni vagy maradni 56-ban nem arisztokrataprobléma volt, szinte mindenkit érintett sokféle megfontolásból. Manapság már nincsenek arisztokraták, de elvileg az arisztokrataság jelentett vagy jelenthetett valami nagyon természetes viszonyt az országhoz, a történelemhez, szóval hogy itt vagyok otthon, miért mennék el. Édesapám, azt hiszem, így gondolta. Bár éppen az ő élete szempontjából talán jobb lett volna, ha elmegyünk. Jó messze innét. Nekem viszont jobb, hogy maradtunk. Hogy a magyar nyelv közelében lehetek.

– Ön matematikusként végzett az ELTE-n 1974-ben. Megmaradt még érdeklődése a számok tudománya iránt?
– Soha nem voltam ˝rendes˝ matematikus, egyszerűen csak elvégeztem ezt a szakot. De örülök, hogy elvégeztem. Mai kapcsolatom a matematikával finoman szólva szegényes, de tudománytörténetet szívesen olvasok róla. Érdekesen és váratlanul mutat párhuzamokat az élet vagy inkább az emberi gondolkodás más területeivel. Úgy gondolom, e szak révén olyanra van rálátásom, ami bölcsészdiplomával nem lenne lehetséges. Mindez hat a gondolkodásmódra és persze a világlátásra is. Meg az általam használt szavakra. Ha nem matematikusként diplomázom, valószínűleg sosem írtam volna meg a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című kötetemet.



– Hazánk irodalmának ˝nagyköveteként˝ rengeteget utazik a világban. Kismarton után milyen feladatok várják?

– Innen Pozsonyba megyek. Két könyvem jelent meg szlovákul, a Szigeti László vezette Kalligramnál, ezek bemutatója és egy könyváruház megnyitója alkalmából hívtak meg a szlovák fővárosba, szlovák írókkal és a Bécsben élő Lendvai Pállal együtt. A Kalligram időközben nemcsak az egyik legjobb magyar kiadó lett, hanem az egyik legfontosabb és legnagyobb szlovák kiadó is. Mindenesetre lesz egy délután, ahol biztosan rendben lesznek a magyar–szlovák kapcsolatok. Ezt követően Berlinbe utazom. Az a megtiszteltetés ért, hogy idén én dönthetek arról, kit tüntessenek ki a Kleist-díjjal.

– Végezetül: most milyen művön dolgozik, és miféle tervek foglalkoztatják?
– Az Esti Kornél-novellákat akarom az őszön végigírni. Nemrég fejeztem be két színdarabot. Az egyiket a Nemzeti Színház számára írtam felkérésre, a másikat a Bárka Színháznak. Az utóbbi Haydnról szól, decemberben lesz a bemutatója. A nemzeti színház pedig meghívásos pályázatot hirdetett a Tízparancsolat témakörében. A tíz felkérésből végül nyolc darab született. Az első parancsolatot kaptam, ˝Én vagyok a te Urad és Istened...˝, így az is lett a címe, hogy ˝Én vagyok a te˝. Az egész estés darabból az ősszel már úgynevezett szcenikus felolvasások lesznek, a bemutatója valamikor a jövő színházi évadban várható. Ha minden jól megy... Azt kérdezi, hiszek-e Istenben? Magánügy, mondanám hűvösen. Viszont vallásüldözés idején igen határozottan hangsúlyoznám a vallásosságomat...

56

˝Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Illetve mi neveztük annak, pontosabban ki annak nevezte, ki nem, a társadalom mint olyan annak nevezte, de az embereket lehetett e szerint osztályozni. Ellenforradalmat mondott, aki így gondolta, vagy nyíltan behódolt, vagy elege volt már az egészből, és nem gondolt semmit, a nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Síva kéne). És aztán volt a nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte, sőt támogatta, ennek szava az 56-os események volt, később kis iróniával (bár hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események.

Amikor a New York-i terrortámadásra a szeptemberi események megjelölést halljuk, a mi diktatúrán edzett fülünk hallja ezt a kis torpanást, dadogást, enyhe zavart, hogy mondanának is valamit meg nem is, sőt: gondolnának is valamit meg nem is.

A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd. Én már csak a gyöngített változatot ismertem, a lágyat, a szoft pornót, ennek nyelve a hallgatás, épp a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét. Kádár alatt mindenki konkrétan 56-ról hallgatott. A szorzótáblában nem is szerepelt a 8 x 7. A 7 x 8 sem, minthogy ez a szorzásfajta kommutatív.

A szavak életéről beszélünk, 56-nak viharos volt az élete, 56-nak mint szónak, mint magyar szónak. A sechsundfünfzig élt, mint Marci Hevesen. Egészen pontosan: Wie der liebe Gott im Frankreich. Ami a németeknek Franciaország, az nekünk Heves. A liebe Gottot most nem elemezném.

Mutatok egy példát a változó időkre. Ha mondjuk a 70-es években leírtuk volna ezt a szép négy pozitív és egész számot, 54, 55, kicsi torpanás, botlás és félrenyelés, 57, 58, és föléje írtuk volna, hogy Négysoros, akkor egy igazi bátor hazafias verset kapunk, vélhetően nem remekmű, de a hiányzó mágikus szám érzékletesen fejezi ki a magyar nép örök szabadságvágyát, és így tovább, tényleg ott lüktet a Gottfried Bennt idéző új tárgyiasság, mely mintegy Petőfi Sándor okos lelkesültségével ötvöződik.

Elmúltak a csúf idők, s ha most megpróbálkozunk így evvel a négy számmal, avval csak azt dokumentáljuk, 54, 55, 57, 58, hogy nem tudunk számolni. Hová lett a számok e sorrendjéből a szabadságvágy, és Ben és Petőfi? Elvitte a kiscica, vagyis a kivonuló szovjet katonák, vagyis a demokrácia. Ha nem kell sejtetni, akkor nem is lehet sejtetni. Akkor beszélni kell, gondolkodni, mérlegelni, állást foglalni. Túlélőkből élők lettünk.˝

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A grafikus dédunoka ápolja Nagy Imre emlékét

Benedek Imrét nem vonzza a politikai pálya, bélyeget, honlapokat tervez, kiadványokat szerkeszt. Tovább olvasom