Egyenes út

2010.02.09. 02:51

Sokszor a kevesebb több

Mostanában többször találkozom olyan emberekkel, akik sokat tesznek a közvetlen és a tágabb környezetükért. Örömmel adnak másoknak figyelmet, időt, energiát, ha kell, pénzt is. Bármilyen formában nyilvánul meg a segítségnyújtásuk, sosem várnak ellentételezést.

Az egyik azért nem, mert emlékszik arra, milyen nehéz volt annak idején, amikor neki egyedül kellett bizonyos helyzetekben helytállnia, pedig örömmel fogadta volna egy bölcs, tapasztalt ember tanácsát.

A másik úgy érzi, ő boldog, ha adhat. Nem, vagy csak nehezen fogad el segítséget, ajándékot, legyen az bármilyen csekély. Észre sem veszi, hogy ezzel a viselkedéssel megbántja az adományozót! Az utóbbi úgy gondolja, az általa örömmel adott tárgy nem nyerte el a másik tetszését! Mindkét adakozó temperamentumos, gyors, mozgékony, lendületes, a család motorja. Igen ám, csakhogy minden motor elfárad, elhasználódik egyszer.

Furcsa látni a velem szemben ülő embert, aki segítségért fordul hozzám, mert nem érti, miért betegszik meg. Nyugtalanítja, hogy a testében különböző helyeken bukkan fel megmagyarázhatatlan elváltozás, amely hol érzetként, hol pedig kedvezőtlen laboreredmény formájában realizálódik. Beszélgetés közben észrevétlenül siklik át mások bajának taglalására, egy órán belül legalább ötször kalandozik el jövetele céljától. Természetesen mesél önmagáról is, azonban a másokon való segítést szinte mindig fontosabbnak tartja, mint a saját egészségét, kényelmét, nyugalmát. Az ilyen típusú emberrel nagyon nehéz megértetni, sokszor a kevesebb több. Vagyis nem kell mindig adni, adni, adni...

Érdemes a magunk és a másik ember érdemében is megtanulni az adás-kapás egészséges arányát.

 

 

A kisgyerek akkor tanulja meg az adás örömét, ha például az anya, vagy az apa elfogadja a feléje nyújtott falat csokit. Olvastam valahol, hogy egy általános iskola rendezvényén az alsós diákok fogadták a kapuban a szülőket, minden felnőttnek adtak egy csekély ajándékot. Valójában védett környezetben gyakorolták a kommunikációt a nebulók. Egy 8 éves kislánynak azonban hosszú időre elvette a kedvét a kezdeményezéstől az az apa, aki a feléje nyújtott ajándékozó kezet az „Engem ne akarjon senki megvesztegetni!" felkiáltással lökte félre.

A legtöbb szülő szívesen megóvná a gyermekét a különböző fájdalmas tapasztalásoktól. Attól jól lakott már valaki, hogy a barátja elmesélte neki, milyen finomat ebédelt előző nap? Ugye, nem! Természetesen kell segíteni, azonban tudni kell mérlegelni, tudni kell különbséget tenni: mikor valódi a segítségnyújtás és mikor teher a segítő, vagy a segítséget kapó számára. Gyerekek esetében három lehetőséget érdemes megkülönböztetni. Vannak olyan helyzetek, amelyek megtapasztalása nélkül nem tud fejlődni. Például a közösségben alkalmazkodni kell a többiekhez. Bizonyos helyzetekben fájdalmas tapasztalásokat szerezhet, amelyek a növekedését szolgálják. Például az anya látja, és mondja is, hogy karmolás és sírás lehet a vége a macskafarok húzogatásának. A saját fájdalmas tapasztalás maradandó tanulság. Természetesen vannak olyan szituációk, ahol még véletlenül sem engedhető meg a próbálkozás. Hisz a gyerekek sokszor nem tudják felmérni, mekkora veszélybe sodorhatják magukat.

Visszatérve az ismerősömre, bizony döbbenetes volt számomra, mennyire összezavarodott, amikor tapintatosan próbáltam megértetni vele, bármennyire is jó szándék vezeti, a másik embert megfosztja az önálló döntés lehetőségétől és attól, hogy vállalja a felelősséget tetteiért, valójában az életéért.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!