Madárka röppent, lélek rezzent

A hétköznapok mókuskerekében a legtöbbekhez hasonlóan magam is hajlamos vagyok különösebb rácsodálkozás nélkül elrohanni Szeged páratlan értékei mellett. A fogadalmi templom kertje, hivatalos nevén a Szolidaritás park mellett is szinte napi rendszerességgel suhanok el, ritkán állok meg megcsodálni a műveket.

A minap azonban egy bájos madárka landolt a Szegedi Zsidó Hitközség áldozatainak emléket állító szobor egyik bronzalakján. Fotós kollégámmal szinte egyszerre kaptuk föl fejünket. Mókás látványt nyújtott, amint otthonosan tekintgetett körbe az emberalak feje búbjáról. Sütkérezett egy kicsit, majd békésen tovaröppent, magunkra hagyva bennünket az emlékművel, amelynek csónakjában együtt utazik egy keresztény és egy zsidó alak. Utóbbi egyensúlyából kibillenve már-már a habokba esik, előbbi pedig égre emelt tekintettel fohászkodik. 

A madárka tovaillant, mire elemi erővel törtek föl bennem Petőfi verssorai. „...mert madárka szállott rá. Reszket a lelkem...” Elnéztem a két bronzalakot, és hirtelen felismertem, mit üzen számomra Kovács Jenő alkotása. Nem csak a két szimbolizált vallás, de talán az egész emberiség vonatkozásában. Hogy mennyire zavar, hogy a stabilan álló nem húzza vissza a habokba veszőt, pedig elérné. Hogy mennyivel szebb és talán igazabb lenne a bölcselet egy apró változtatással: „segíts másokon, s az Isten is megsegít!”